A Megasztár zsűrijében saját magát alakítja: a kicsit buggyant, ám szeretetre méltó értelmiségit. Gyerekkorában tornatanárnak, majd jogásznak készült, aztán bölcsész lett. Pályáját a Narancsnál kezdte mint filmkritikus és rovatszerkesztő, később az ÉS-nél dolgozott, meg vállalati újságoknál. Részt vett az alternatív filmfesztivál, a győri Mediawave szervezésében, péntek délutánonként (Honthy és Hanna) barátaival a Tilos Rádióban marháskodik. Most sztár, fenntartásokkal. Rövidesen megjelenik az a beszélgetéskötet (Barátom, Bakács Tibor Settenkedő), melyben Czabán Györggyel (lapunk dzsesszkritikusa) vakítják egymást. Ebből következik néhány részlet.
*
Magyar Narancs: Az evidens volt, hogy írsz?
Bakács Tibor Settenkedő: Nem, nem, nem. Az egyetem alatt írtam három dolgozatot, azt Balassa Péter megjelentette. Ez meg is döbbentett, mert engem annyira nem érdekelt. Elkérte az egyik írásomat, ami Weöres Sándor Psychéjéről meg a Bódyéról szólt, összehasonlító elemzés volt. Csak harmadévben gondoltam az írásra komolyan, amikor fölvettem az esztétika szakot, és kijelöltem magamnak, hogy filmkritikus leszek. Onnantól nagyon tudatosan kezdtem el készülni. Szinte mindent elolvastam, mindent megnéztem. Jelentkeztem filmforgatásra statisztának, bekéretőztem Morell Mihály, a vágókirály szobájába, részt vettem a BBS dramaturgiai tanácsain, ahol forgatókönyvekről vitatkoztak.
MN: B. Nagy Lászlónak (az Élet és Irodalom filmkritikusa, irodalomtörténész - a szerk.) is ez volt az elmélete vagy módszere, hogy forgatásra járt, hogy képben legyen. Akkor most már nem vagy filmkritikus?
BTS: Már nem. Biztos, hogy nem. Az magatartás. Viszonyulás. Fellini 8 és féljében ott a kritikus, aki egy kicsit selypegő hangon beszél, mászkál a rendezővel, és lényegében faszságokat hord össze, de a rendezőnek rendkívül szüksége van arra, hogy valaki összevissza beszéljen a film esztétikájáról, majd beül egy kocsiba, és ott azt mondja neki a filosz: nem tudom, nem tudomÉ Az esztétizmus ez, hogy tisztán, mindentől függetlenül nyafogsz a dolgok állapotáról. Hamar rájöttem, hogy a kritikusban az a jó, hogy úgy érezheti magát, ő minden fölött áll. A felhőtekintet ilyenkor jól áll. Erkölcsileg ne-mesítő érzés, kétségtelen, más szempontból viszont igaz, hogy sok barátot lehet elveszteni. Nem tesz jót a barátságoknak az igazmondás kényszere. Nem érdemes összeszámolni, hányan nem lettek a barátaim.
MN: Ha írsz róla, akkor próbálsz segíteni neki. Ez egy betegség, nem? Hát a miénk, szegény, olyan nyomorult hős, most miért mondjuk neki azt, hogy ez szar volt!?
BTS: Egy olyan országban, ahol a kultúrát nem támogatják, 25 százalékos áfa sújtja, a kultúrával foglalkozó embert véded egy kicsit. Nem is hiszek már abban, hogy a kritikának volna jelentősége vagy hatása. Erre a Megasztár alatt jöttem rá. Nagyon komolyan gondoltam legalább öt vagy hat dolgot a magyar filmről, és abból semmi nem hatott. Meg se hallották. A Megasztárban meg hiába mondom, hogy nem is értek hozzá, mégis hat. Senki nem fütyül ki, pedig nem vagyok szakember. Amikor filmkritikus voltam, azt állítottam, hogy értek hozzá, akkor viszont ezt állandóan kétségbe vonták.
MN: Akkor mivel magyarázod, hogy a poppiacon érvényesültél?
BTS: Szerintem ez egy vákuumhelyzet következménye. Egyrészt, hogy képezni tudom magam, mármint lelkileg, mert nem hiszem, hogy szakmailag képeztem át magam. Tehát az attitűd létezik. Fülem nincsen, de azért még hallok, látok.
MN: Lehet, hogy nincs füled, de attól lehet érvényes véleményed egy jelenségről vagy egy figuráról.
BTS: A poppiacon még ez volt a legolcsóbb megoldás szerintem.
MN: Már hogy te?
BTS: Meg kellett oldaniuk egy problémát. Nem tudták előre ők se, folyamatosan alakult ki. Én állandóan a dolgok drámai oldalát nyomtam, nem a viccet. Ez a katarzis. Meglepte őket ez az ősi technika. Korábban széles spektrumon ment a keresés, s valami baki történt. Kicsit nehéz ezt a kérdést most még megválaszolni, hogy miért én. Négyszer vagy ötször dobták vissza a nevemet, aztán nagyon számít, hogy a Presser akkor már nélkülem nem akarta. Ők meg nagyon akarták a Pressert. Ő bízott bennem, hogy nem megyek bele gagyiba.
De nem jó magamat a tévé alapján meghatározni, mert ott fogom hagyni. Nem tudom. Most macsó vagyok. Rám osztottak egy negyvenes, szőrös, nagyon laza, nagyon macsó szerepet. Gondolhatod, hogy micsoda hiány van macsóban, ha engem bele lehet ebbe sorolni. Rájöttem, nem érdekes, hogy kilóg a hasam meg szőrös a fülem. Mondtam a stylistnak, hogy nem baj. Képzeld, átment. Olyan radikális újítás volt, hogy nem törődöm a kinézetemmel, mintha epilálnék. Tényleg ellentétes a trendi szabályokkal. Minden magazinban, mindenütt látszik, hogy szőrös a fülem.
MN: Igen, én innen jól látom.
BTS: Igen. A csajoknak meg azt szoktam mondani, hogy nem találkoztatok még farkasemberrel - és akkor vigyorognak.
MN: Hogy lehet túlélni a népszerűséget? A gyerekek ezt hogy élik meg?
BTS: Nem éltem még túl, várjál.
MN: Nagyon sok embert irritál.
BTS: Rengeteget. Amikor öt év után elmentem a Mediawave-re, mindenki valamiért fanyalgott. Döbbenetes volt. Nagyon régóta nem gondoltam olyasmikre, amikről Shakespeare ír, például hogy mi az irigység vagy a féltékenység; ezek elvont fogalmak, és többnyire az életben realizálódnak. Megtörtént ez a sztárság, akkor rájöttem, hogy ez nemcsak rólam fog szólni, hogy én hogy változtam meg, hanem ki fog derülni körülöttem is, hogy az emberek hogyan viselik ezt el. Szép csendben végighallgattam mindenkit, mert mindig mondanak igazat is. Most úgy beszélgetek, hogy nagyon bízom abban, hogy ez a tévévízió nem tart örökké. Belehalnék. Itt ülünk, és azt kérdezed, hogy milyen lesz a Megasztár10-ben? Még mindig szeretnek a tinédzserekÉ Bár a Fáy Miklós egyszer azt mondta, és lehet, hogy igaza volt, aki ebben az országban gyerekkorában vagy bármikor sztár lesz, az haláláig az is marad. Nincs bukás.
MN: Sokan úgy élték meg a megasztáros történetedet, hogy a Bakács eladta a lelkét.
BTS: Eddig is sokat zsűriztem mint MAFSZ-os (Magyar Amatőr Film- és Videó Szövetség - a szerk.) a tájegységi szemléken. A Megasztár ilyen értelemben nagyon hasonlít ezekre. Ez képesség, amit állandóan gyakorolni kell. Te meglepődtél?
MN: Szerintem a retorika az egyik erősséged.
BTS: Igen, a tévében elég a sikerhez, ha beszélni tudsz. De azért rettenetes is; a könyvolvasás elpusztul, a televíziózás meg fonémaszintre roncsolódikÉ, hogy is mondjam? Tavaszt jelent, ha valaki tud beszélni. Csakhogy nem csinál egy műsor és egy fecske nyarat. Ez éppen azt bizonyítja, hogy az intellektualitás vagy a verbalizmus szinte kiszorult a médiából.
MN: Ezt munkaként foghatjuk fel? Azzal, hogy megjelensz egy kereskedelmi televízióban, legitimálod a népbutítást.
BTS: Biztos, hogy van benne valami olyasmi, hogy beszálltál abba a csapatba, amelyik egy országot butít. Ezt nem lehet eltagadni, mert minden társaság valamilyen fényt vet a tagjára. Másrészről pedig én nem vagyok sznob, leszarom az értelmiség azon véleményét, amely mindig csak negatíve tudja meghatározni az elektronikus kultúrát. Tizennégy éven keresztül az írott sajtóban dolgoztam. Azt viszont mondhatom, hogy a tudásom szakmai értelemben teljesen hatástalan volt. Nem hatottam sem a filmesekre, sem a kurátorokra, sem a producerekre, talán csak a laikus olvasó, néző hallgatott meg. Az értelmiség véleményformáló hatása - az olvasás és a nyomtatott sajtó visszaszorulása miatt - egyre kisebb lett. Tehát lehet, hogy igaz, mindenki áruló, aki beszállt a televíziós bizniszbe, de már senkit nem érdekel az "árulás" klasszikus fogalma, főleg, hogy nincs klasszikus értelemben vett intelligencia sem.
MN: Van jövőd a kereskedelmi televízióban?
BTS: Igen, mert nagyon érdekel, és sokat is nézem. Hogyha őket is érdekli ilyen szempontból, esztétikailag vagy kulturálisan, akkor van. Ha a tendenciák ezzel ellentétesek, akkor nincs. Lehetséges, hogy ugyanazt élem át, mint a magyar filmek esetében is. Azt éreztem, hogy az úgynevezett esztétikai kérdésről már nem esik szó a filmcsinálók között, csak a pénzről. Mintha az anyag lenne a szellem, s egy idő után engem ez már annyira zavart, hogy elkedvetlenedtem. Ez itt is előfordulhat. Régen tanultam, ma már oktatom is, de nem ez számít, hanem hogy mennyire élő probléma, valóságos kérdés ez benned. Van közöm a televízióhoz, vagy helyem a televízióban, csak azt nem értem, hogy a Svábyék miért nem rizikóznak. Volt a Megasztár gálájára egy ötletem. Szerettem volna kenyér lenni. Belebújnék egy nagy veknibe, a kezem és a lábam szabadon, mondtam volna egy szép cipóbeszédet, majd beszánkáztam volna a tömegbe, hogy szétszedjenek vagy ilyesmi. Itt Bakács Tibor teljes őrlésű kenyér beszél. Mindenki röhögne, és mindenki szeretné a dolgot. De valahogy a profittól elvesztik a humorérzéküket is. Merevvé válnak. Amikor bementem a Megasztár döntőjébe, Para Commandante Marcos volt a trikómon, hátul az Emilio Zapata Liberation National felirat egy vörös csillaggal. Próbáltam meggyőzni őket, hadd segítsem a mexikói indiánok szabadságharcát a döntő alatt, de nem lehetett. Levetették. A tilos rádiós póló után már nem lehetett a mexikói indiánok szabadságáért küzdeni. Szalai Annamária följelentette a műsort a Tilos Rádió-póló miatt, aminek nem voltak jogkövetkezményei, de azt elérték, hogy még egy ilyen ügy ne legyen.
MN: Szalai Annamária azért nyomott föl, mert Tilos-pólóban voltál? Az miért baj?
BTS: Az ORTT azzal dobta vissza, hogy nem szabályozza a törvény, hogy egyik műsorszolgáltató a másik műsorszolgáltatót ne hirdethesse. Nem volt taxatíve felsorolva, ez volt a szerencse, ezért elutasították. Azért lettek dühösek, mert aznap tiltották be a Tilos Rádiót, és én aznap pólóztam be milliós nézettséggel az adásba.
MN: A Tilos miért fontos neked? Az a jó, hogy azt mondasz, amit akarsz? Hogy nincs semmilyen kontroll?
BTS: Nekem most, negyvenhat évesen lett ez igazán fontos. A Tilos Rádió egyszerűen a szabadság illúziója, amit akkor is fenn kell tartani, ha már nem tapasztalod a szabadság gyakorlatát. Az illúzió ilyenkor a jövő befektetése, ezért nem lehet abbahagyni, mert akkor nemcsak a Tilos Rádiót adod fel, hanem a sajtószabadság alapvető elvét, történelmi győzelmeit, mindent. Belső kontrollod van, de nincsen felső kontroll, azt mondasz, amit akarsz, mert ennek van értelme. Az irányított beszédnek, ideológiának, apológiának, propagandának, píárnak - lám, mennyi szavunk van rá - nincs. Amikor megjelenik az ORTT, el is marasztalja a műsort, utána minden adásban felhívom a hallgatók figyelmét, hogy meg kell szüntetni az ORTT-t. Végül is a sajtó, a média szabadságát vesztettük el a kuratóriumok és az ORTT által. Nem tudom, mi a jó szabályozás, de biztos, hogy nem az, hogy egy testület vizsgálja: én ezt vagy azt a mondatot mondhatom vagy sem, illetve mit hogyan értek. Nemcsak azért, mert azt leginkább én tudom, hogy mit értek valamin, de azért sem, mert rajtam kívül csak a hallgatók érthetik félre százféleképpen, s ez nem baj, ez a demokrácia. Az egyjelentésű mondat a politika és a hatalom érdeke.
A Lukács fürdőben
"Itt találkoztam először Presserrel. Ült, napozott, fölnézett rám, és azt kérdezte: miért akarsz te beszélni velem, úgy tudom, utálsz. Mondom, mindenképpen beszélnünk kell. A Zoránról írok. Így kezdődött. Később nagyon jóba leszünk, ami nem a híres zenészről és a kritikusról szól, hanem arról, hogy betegek vagyunk, és mégis élünk. Nincs jobb ötletünk. Õt kínozza a gerincében egy szilánk, én attól félek, hogy a dohányzás hazavágott, nemsokára kampec. Zajlik a Megasztár, akkor állandóan együtt vagyunk, s fantasztikusan emberivé válik a semmi is. Mondok egyet: Pici bácsival egész nap együtt rohadunk a stúdióban, huszonharmadik bőrlenyúzást játszunk, kis gála csütörtökön a vacsi után, a versenynek már vége, de tudod, hogy ez egy kereskedelmi televízió, meg azt is, hogy a valóságban egy óra szórakozás a dobozban az egy végigdolgozott nap. Ha ilyenkor fáj a gerinced, akkor kiválóan tudsz figyelni a fájdalmadra, csak arra, más nem lényeges. Különösen így lehetett ez Pici bácsinál, mert volt ideje rá, a műsor zárásaként zongorázott és énekelt Oláh Ibolyával. A tévéknél a legolcsóbb a humán tőke, látszik rajtunk, hogy mindig is gyarmat voltunk, mindegy, neki is be kell ülni a jelenetbe reggel kilenckor, mindegy, hogy csak este hétkor zongorázik. A mi agyunk a gyarmattartók észjárását vette át, ami nem becsüli a legfőbb munkaeszközét, ha elromlik, maximum eldobja. Szoktam a tévéseket húzni, hogy nincs szakszervezetük. Vigyorognak, holott a valódit mondom, sírniuk kellene.
Egész nap fáj Pressernek a szilánk, egyszer majdnem elájul, látom az arcán, már számomra elviselhetetlen a média ostoba működése, amikor váratlanul, nyolc órával később szólnak, Pici bácsi jön! Felvétel. Felemelkedik, lassan, mint egy medve, belezuhan a járásba, nem néz sehová, csak a zongorára, Ibolya már ott áll, klasszikusan, zongorára tett kézzel s remegő ajkakkal, hisz soha nem tudta a szöveget, mindegy, Pici bá' leül, pici szünet, és... "Nem adom fel, ha egy darabban látsz!" Egyszer hallottam Kocsis Zoltánt játszani, közben ettek, karácsonyi fogadás volt a Westelnél, Kocsis a zongorához ült, fél perc alatt olyan csend lett, hogy azt is meghallottad, ha leesett egy szalvéta. Na, ez is olyan volt. Megdöbbentem."
