„Ez egy vidéki ország. Kispadokkal és komákkal.” – Grecsó Krisztián-interjú

Sorköz

A regényíró-novellista ma az egyik legnépszerűbb magyar szerzőnek számít, néhány éve azonban még mi is rácsodálkoztunk a növekvő népszerűségére. Grecsó Krisztiánnal készült interjúnkat idézzük fel 2016-ból az Ásatás sorozatban.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk 2016. szeptember 20-i számunkban jelent meg.

 

A Jelmezbál című könyvével az eladási listákon is jól teljesítő szerzővel írószerepekről, az irodalmi estek haláláról és a családállításról beszélgettünk, de szóba került a Trabantot vezető Esterházy is.

Magyar Narancs: Nem mondhatjuk, hogy kerülöd a reflektorfényt. Tartasz összművészeti estet a testvéreddel, zenés felolvasást Dés Andrással és Dés Lászlóval, ott a GreCSÓKOLlár-projekt Kollár-Klemecz Lászlóval és a Rájátszás zenekar. Ezeket a grecso.hu-ról néztem most ki. Tudatosan építed a Grecsó márkanevet?

Grecsó Krisztián: Elvileg büszke lehetnék rá, hogy mindent tudatosan építek, és az sem lenne szégyen, hogy felismertem: a szövegeimet meg kell támogatni egy másfajta, a hagyományostól eltérő színpadi jelenléttel. De nem így történt. És ez sem gáz, ebben sincs semmi titkolnivaló. Mert én csak reagáltam az ötletekre, felvetésekre, elvárásokra, igazából rohantam az események után. Soha nem én tettem meg az első lépést, egyik produkciót sem én találtam ki, ahogy arra sem gondoltam, ha már van egyfajta színházi repertoár, akkor kell hozzá honlap, meg rendezvénynaptár a honlapon, mint egy társulatnak. Talán ügyesebb lenne, ha úgy tennék, mintha éreztem volna a kor szavát, de ez hálátlanabb és hamisabb is volna, mert nem számolna azokkal az embe­rekkel, mene­dzserekkel, akik segítenek, és az olvasókkal, akik megfogalmazták, hogy mit várnak.

MN: Milyen elvárásokra gondolsz?

GK: Az író-olvasó találkozóknak lassan vége, a műfaj sajnos a végét járja. Sőt, legyünk őszinték, valójában sosem működött, illetve csakis azokban az évtizedekben, amikor volt ellenzéki stichje. A 90-es években azt hittük, majd most jön a kánaán. Akkoriban szerkesztő és rendezvényszervező voltam, őrült lelkesedéssel toltuk a Bárka folyóirat szerkesztőségében az irodalmi esteket, örültünk, hogy végre szabad. Csak villámgyorsan kiderült, hogy a kutyát sem érdekli. Mostanában ugyanilyen szomorú a helyzet. A könyvtáros kollégák jó része irtó nehéz helyzetben van, fáradtak vagy gátlásosak, és aki meg kénytelen kiállni, az nem érzi jól magát a bőrében. Én öt évig könyvtáros voltam a Békés Megyei Könyvtárban, szóval igazán tisztelem a szakmát, de bizony ott tartunk, hogy egy könyvtári író-olvasó találkozó úgy zajlik, hogy egy alkalomhoz illő Oravecz Nóra-idézet után a kizavart kolléga elmondja, hogy a nem tudom, milyen kódszámú pályázat nyereményeként, itt kis szünet, mert keresi a papíron a nevedet, az író úr itt van velünk, át is adom neki a szót. Vagyis nincs párbeszéd, onnantól stand-up comedyt kell csinálni. A nézők pedig, ha egyedül dumálsz, másfajta élményt várnak. A popkulturális hatások olyanok, mint egy prés, rajtunk vannak és formálják az elvárásainkat, akár észrevesszük, akár nem.

MN: Egyedül viszed a programszervezést?

GK: Egy időben volt mellettem menedzser, ő keresett meg engem azzal, hogy építsük fel a Grecsó brandet. De elég furcsa helyzet alakult ki. A könyvtárak, ahova régóta jártam felolvasni, nem értették, miért nem velem egyeztetik az időpontot. Hogy hová lettem. Kellemetlen volt. Gondold el, most itt ülünk egy kurva jó kávézóban, és ha van elég fantáziád, lehet némi világvárosi levegőt fikcionálni! De a magyar hétköznapok ettől itt is fényévnyire vannak. Amikor bemész a Magvetőbe, a könyveidet húsz éve megjelentető kiadóba, hogy beszélj az egyik legjobb barátoddal, aki az igazgató, hogy mennyi lesz a szerzői százalék, és viszed a menedzseredet, nos, ennek nincs semmi értelme. Ez egy vidéki ország. Kispadokkal és komákkal. És én ebből vagyok. Szóval felhagytam az egésszel.

GrecsoKrisztian1635.jpg

 
Fotó: Sióréti Gábor
 

 

MN: A repertoárodban van egy Család, állítás nevű, cégeknek ajánlott foglalkozás is, ennek az ajánlószövegében az áll, hogy a dolgozók jobban teljesítenek, ha tisztában vannak önmagukkal. „Ha értik, honnan jönnek, hová tartanak. Ha van fogalmuk hagyományról, családról, ha tudnak emlékezni, megbocsátani”, ha van önismeretük. Hogyan képzeljek el egy „családállítást”?

GK: Itt is egy konkrét igénnyel kerestek meg, azóta összesen, ha öt ilyet tartottam. A Telekomtól egy fiatal csapat keresett megoldást arra a problémára, hogy nem elég motiváltak a dolgozói egy adott részlegen: kimerült, zombifejű emberek rohangálnak a folyosókon, mert sok a munkájuk, a csapatépítést meg plusztehernek fogják fel. Ezért munkaidőben akarnak nekik valamilyen élményt adni, volt már zene, tánc, és annyira kétségbe vannak esve, hogy most jön a lúzerrészleg, az irodalom. Nincs itt semmi különös, átstrukturálva, a hangsúlyokat áthelyezve ugyanazt az előadást vittem a cégekhez, mint egy író-olvasó találkozóra. Egy órát beszélek, utána fél óráig beszélgetünk. De azt hozzáteszem, hogy kivételes sikerélmény volt mindegyik alkalom, el sem hinnéd, hogy milyen erős érzelmi játszmák alakultak ki.

MN: Voltál valaha családállításon?

GK: Igen.

MN: Milyen volt?

GK: Erős tapasztalat. Ha jó a csoportvezető, akkor sok energia megmozdul, és elképesztően őszintén kimondasz alapvető dolgokat magadról, a családodról. Csupa olyasmit, amit egyébként is tudtál, de semmi kedved hozzá. Csak a hollywoodi filmekben derülnek ki a semmiből nagy titkok. Nem, az az igazság, hogy mindig mindent tudsz, csak akkor ott lehetőséged nyílik belenézni a szemébe. Szép volt látni mások családállítását, az enyém pedig sokat segített, például azóta jobban tudom, hogyan meséljem el másoknak az identitáskeresésem és a belső harcaim történetét – úgy, hogy annak valami haszna legyen.

MN: Az irodalomnak alkalmazkodnia kell a kor kihívásaihoz?

GK: Nem muszáj, van másik út is, a mészölyi, tehát az, hogy az író írjon, és kész. Mészöly Miklós hatalmas zseni volt, de egyre inkább úgy látom, bármennyire nem akarom, hogy óriási hibákat követett el. Ha legalább a levelekre hajlandó lett volna válaszolni, akkor világsztár lehetett volna. És az nem arról szólt volna, hogy ő sztár. Hanem arról, hogy végre nem mi kullogunk a nyugati trendek után. Végre egyszer itt lett volna a labda. Ez szenzációsan jót tett volna a kelet-európai irodalomnak. És aki ekkora zseni, annak felelőssége is van. Ez igenis hiba. De a kérdésre válaszolva: amikor az elmesélt könyvtári író-olvasó találkozó éppen veled történik, akkor vagy kikéred magadnak az egészet és hazamész, vagy végignézel az ott ülő húsz emberen, aki miattad jött, és küzd, és olvas, és megteszi a lehetetlent, értelmiségi marad ott, ahol nem lehet, és akkor azt mondod, hogy együtt vagyunk, csináljuk meg. Ehhez még jön, hogy az egész tényleg kávéházi játék, mert nem vihetünk magunkkal könyvet, a vidéki könyvesboltok tömege bezárt, főleg Kelet-Magyarországon szörnyű a helyzet. Van olyan húszezres város a Tiszántúlon, ahol nincs könyvesbolt – és az hagyján, de 40 kilométeres körben sincs.

MN: Miért nem vihetsz magaddal könyvet?

GK: Mert a NAV gondosan figyel erre. Akkor sem vihetek könyvet, ha az eladásával nekem egy forint hasznom sem keletkezik, vagyis annyiért adom, amennyiért vettem, és csak azért viszem, mert emberi közelségben nincs bolt, és igenis van még két-három generáció, amely nem rendel netről.

MN: Az Élet és Irodalom prózaszerkesztőjeként sok kéziratot kezelsz. Mi a benyomásod a legfiatalabb íróaspiránsokról?

GK: Lehet, hogy a Facebook és a cset hatása, de a fiatalok jóval rövidebb szövegeket írnak, és ha hosszabb, akkor is versszerűen rövid részekből áll. Nem mesélnek történetet, inkább líraiak és az érzékelésre figyelnek, nem a dramaturgiára. Ha a minőséget nézzük, nagyon megerősödött a derékhad, sokkal több közölhető anyagot kapok. A szigorú Fried tanár úr mondogatta az egyetemen: ha egy érettségizett embert bezárunk egy szobába, és kenyéren-vízen tartjuk, amíg nem ír egy közölhető verset, akkor írni fog egyet. Vagyis a közölhető vers az még semmi, nulla. A krém ezzel együtt nem vastagodott, de a középmezőny nagyon erős, ez tizenöt éve elképzelhetetlen lett volna. Ugyanakkor meghökkentő, hogy a fiatal generációnak mennyire nincs fogalma a nyomtatott sajtó működéséről. Azt sem értik, hogy a megjelent írások első közlések, és ez bennük az érték. Ezt a logikát a Facebook teljesen szétbombázta, hiszen ott minél többen osztják meg ugyanazt, annál értékesebb. Azzal küldi el a szerző a prózáját, amit persze már szétszórt a neten, hogy de jó lenne, ha „ti is megosztanátok”.

MN: De ha a tíz olvasóval bíró blogjára kitette, az már közlés?

GK: Hogyne. Ha a Google látja, márpedig a Google mindent lát, akkor az már közlésnek számít.

MN: Ugyanakkor sorban adnak ki olyan könyveket a legnagyobb kiadók is, amelyek Facebook-oldalként, blogként kezdték. A szöveg egyszerre kapható a boltban és olvasható a neten.

GK: Igen, a médiumok demokratizálódásával egyet is értek, lehet interneten közölni irodalmat, de az már csak ideig-óráig fenntartható átmeneti állapot, hogy a szöveg neten és nyomtatott formában is megjelenik. Az Élet és Irodalom szembemegy a kortárs hazai trenddel, és egyre inkább az exkluzivitás lesz a közlés lényege. Ebben a kávézóban is nagyon különleges kávét adnak, nem feltétlen olcsón, mégis tele van.

MN: Úgy látom, jól mennek a könyveid. Mikor jött el az áttörés?

GK: A Mellettem elférsz volt az első, ami nem egy szűk kör ügye volt, és elkezdett teljesen máshogy működni. Pedig előtte is próbálkoztam a kitöréssel a szubkulturális közegből.

MN: Tudatosan próbáltál szélesebb közönséget megszólítani?

GK: A kiadó úgy érezte, hogy alkalmas lennék egy ilyen szerepre. A Tánciskolát megpróbálták előretolni, de borzalmasan rossz volt a szakmai fogadtatása, és ez leszivárgott. A Mellettem elférsz kapott még egy esélyt, és az meg elkezdett működni. Az olvasói visszajelzések is teljesen megváltoztak: amatőr bírálatok helyett az olvasók elkezdtek magukról mesélni. Ezt a folyamatot koronázta meg az Aegon-díj, onnantól meglódult az egész, tízszeresére nőttek a példányszámok. Valószínűleg a Tánciskola szakmai kudarca és a magamba szállás kellett a továbblépéshez. De a sikert, a példányszámokat, a trendeket nagyon elővigyázatosan, fegyelmezetten és tudatosan kezelem. Mert ez úgy pukkad ki egyik pillanatról a másikra, mint a lufi. Egy mellényúlás, és kész, véged. És az kikezdi a korábbi sikereket is.

MN: Ez nem hat bénítóan a kreativitásra?

GK: De. Azt csinálom, hogy egy könyv befejezése után színházi munkát vállalok. Ott az író egy kiszolgáló, egy kukta, a színész és a rendező viszi a prímet. Ez alázatra nevel, és utána már vágyom vissza könyvet írni.

MN: A Jelmezbál azzal együtt népszerű, hogy a mozaikos, kacskaringós történetvezetés és a sok szereplő miatt nem kifejezetten könnyű olvasmány.

GK: Van, akit ez idegesít, kikérik maguknak az olvasók, hogy nem derül ki benne minden. Mások meg örülnek, hogy végre nem nézi őket hülyének a könyv. Legyünk őszinték, itt egy novelláskötetet kezdtem el felépíteni, aztán az lett szétverve és újra összerakva. Ebből származhat az, hogy a könyv talán felkelt olyan olvasási elvárásokat, amiket csak részben vált be. Nagy tervem, hogy írok hozzá egy párregényt. Nem folytatást, hanem egy ráilleszkedő fogaskereket, ami önállóan is értelmes, formailag más, mégis összepasszol.

MN: Szerinted leválaszthatók a szövegek a szerző körüli brandről, mitológiáról?

GK: Sohasem. Gondolj csak bele, Nádas Péter mit írt az Élet és Irodalomban Esterházy Péter emlékére! Kemény, szigorú, demitologizáló szöveg az, különösen, hogy nekrológ. Előkerül a fiatal, Trabantot vezető Esterházy, akit többen szeretnek, mint ahányan olvasnak. És akkor ezt inkább nem is folytatom. De az irodalom világán túlra nyújtózkodó szerzőtípus ellenpontja is ugyanaz, tengelyesen tükrös, hiszen a rejtőzködő író az elhúzódás megformáltságával ugyanúgy szerepet játszik, mítoszt épít maga köré. Az Őrségben más életritmust kereső író vagy a szótlan havasi szerző szintén brandet épít. Ráadásul ezek kifejezetten hagyományos írószerepek, megvannak a történeti előzményeik. Egyik írószerep sem jobb vagy rosszabb, és sajnos ez mindenképp hozzátartozik az írókról alkotott képhez. Én sem tudok Szabó Magda könyveire az író pimaszsága nélkül gondolni, ahogy Tandorihoz is hozzátartozik a… Mi is? Elmondok erről egy sztorit. Van egy rusztikus kocsma itt a közelben, lehet fogadni is lóversenyekre. Ott ittam. Egyszer bejött a Dezső. Meglát, látom, hogy megijed, hiszen éppen azért jár oda, hogy civil lehessen, és fogadhasson futamokra. Ott ő nem bír író lenni. Szóval meglát, és egy apró fejcsóválással jelzi, hogy nehogy úgy szóljak hozzá, mint egy íróhoz. Na, de annak is megvan a története, hogyan lesz egy író az írószerep elől menekülő író.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Szabadon engedték Ilaria Salist

  • narancs.hu

Hazamehet Ilaria Salis, akit azért tartóztattak le és helyeztek előzetes letartóztatásba, mert a vád szerint utcai támadásokban vett részt Budapesten.

Sok a Vitézy és sok a bizonytalanság

  • narancs.hu

Öt órakor derül ki, hány érvényes szavazat lett érvénytelennek nyilvánítva a június 9-ei főpolgármester-választáson, ám ez sem ad majd feltétlenül megnyugtató eredményt.