Kedves Olvasónk!
A Sorköz új, Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Szívós Erika évek óta kutatja a VII. kerület nagykörúton belül eső részét, Belső-Erzsébetvárost, vagy ahogy korábbi írásában hívja, Dobóciát, a legnagyobb budapesti zsidónegyedet és azon belül a Klauzál teret. Kutatásaiból könyvet is írt, amely méltatlanul kevés figyelmet kapott. Ebben a városnegyed két és fél évszázados történetét írja meg a 18. századi betelepüléstől a 2020-as évekre kialakult, az önkormányzat, a városlakók, az airbnb-s és legénybúcsú-turistahordák és a romkocsmatulajdonosok konfliktusaiban őrlődő valóságáig. A kollektív emlékezet oral history interjúkkal történő megkonstruálásában nem csak a gettó története, de különböző hírességek (Presser, Korda és Vili, a veréb) és folyton alakuló emlékezőközösségek is részt vesznek.
A könyv bevezető fejezetében a szerző áttekinti a Belső-Erzsébetvárossal foglalkozó tanulmányokat, könyveket és kutatásokat, az építészettörténeti megközelítéstől kezdve a zsidóságra koncentrálókon át a városrehabilitációra fókuszáló szociológiai-közgazdaságtani írásokig, illetve a magyar és nemzetközi szakirodalomban fontosnak, relevánsnak tekintett városnegyed-irodalmat. Kitér a nyilvánosság előtt zajló városfejlesztési és részben az azokból fakadó társadalmi, kulturális jelenségek hatására, például a romkocsmák megjelenésére 2000-es évek elejétől, a Gozsdu-udvarban és környékén zajló telekspekulációra, az ÓVÁS! Egyesület egykori műemlékvédő aktivizmusára, több, mára bezárt kocsma zsidó kulturális tevékenységeire, a helyi önkormányzat és a szórakozóhelytulajdonosok között zajló, ugyancsak jól dokumentált harcokra.
Bár a média sokat foglalkozott mindezzel, a könyv mégis számtalan újdonságot tartogat, ami talán a különböző léptékek és hangok együttes megszólaltatásából is ered; ezek a léptékváltó, értő és érzékeny elemzések teszik a könyvet figyelemre méltóvá. A temérdek fejezetre és alfejezetre tagolt könyv és a szerző pontos megfogalmazásai átlátható, érthető, de ami ennél fontosabb, nagyon plasztikus, olvasmányos szöveget eredményeznek, amelynek segítségével a VII. kerület jellegzetes utcái, lépcsőházai, belső udvarai összes kellemes és kellemetlen látványukkal, szagukkal, hangzavarukkal vagy épp a kivándorlók után maradt csendjükkel azonnal átélhetővé válnak. Ezt a profin megkonstruált, egyedi miliőt sugárzó szöveget egészítik ki és színesítik a jó minőségben élvezhető fotók, illetve a belső-erzsébetvárosi lakosság különböző demográfiai adataira vonatkozó táblázatok.
A középpont
Nagy és sokszor felett kérdés a kerület kapcsán, hogy miképp lehet a zsidóságról beszélni a holokauszt után, mennyire szabad, ha egyáltalán lehetséges, kihagyni, vagy legalábbis kisebb szerepet szánni a holokauszt emlékezetének a zsidóságról szóló narratívák formálásakor. Itt is felmerülhet a kérdés, hogy mennyire kell a helyi zsidóságot, illetve a második világháború utolsó éveiben a városnegyedben működött gettót a könyv központi elemévé tenni, és hogyan lehet minden másról – más felekezetekről, társadalmi csoportokról, illetve egyéb kollektív traumákról, a városnegyedre hatással bíró eseményekről – beszélni. Szívós Erika erre – megintcsak köszönetően komplex, sokszempontú látásmódjának – kielégítő válaszokat kínál; egyrészt a könyv közepére helyezi a gettóról szóló, részletes, értő elemzést, ezt veszi körül számos más, a gettóélményt kiegészítő, korábbi és későbbi időszakokat elemző, értelmező szövegrész, amelyek a helyi, heterogén zsidóság tapasztalatait, életkörülményeinek megváltozását egy komplex, a gettó létén messze túlmutató kontextusba helyezik. Szimbolikusnak is tűnhet, ahogy az egyik legrészletesebb szövegrész éppen úgy van a könyv közepébe ágyazva, mint egykor az egész gettó a Dohány–Kertész–Király utca–Károly körút által határolt, szűk helyre beszorítva, a kerület közepén. A zsúfoltság amúgy is visszatérő aspektusa a könyvnek; mint olvashatjuk,
már a kerület betelepülésekor nagyjából kialakult az a jellegzetes városszerkezet, amiben alig találunk zöldterületet, kevés tér van, helyettük főleg gangos, sokszor szűk udvarokkal rendelkező házak állnak csak, amelyek gyorsan és rendületlenül avulnak.
Mintha ez a sűrűség előrevetítené nemcsak a gettó létrehozására „ideális” helyszínt, de a későbbi bulinegyed létét is. Végeredményben ugyanazokon a mindössze 0,3 négyzetkilométernyi szűk belső udvarokon gyűlt össze a 2000-es években a főként pesti értelmiség, majd mára a nyugat-európai turisták hada, mint ahol hatvan évvel korábban összezsúfolták a gettó lakóit.
A háború után a környéket sokan kerülték, a szocizalizmus alatt pedig tabusítás övezte a traumákat és az általuk terhelt tereket. Talán innen nézve is olvasható az a „lakosságcsere”, amelynek során a turisták ellepik a negyedet. Míg más közép-európai városokból eltűnt a zsidóság, és létrejöttek a Ruth Ellen Gruber, Diana Pinto vagy Gantner Eszter által zsidó tereknek nevezett, jellemzően nem zsidók által konstruált és működtetett városrészek, a krakkói Kazimierzzsel az élen, itt a lakosság nagyrésze megmenekült, de sok szempontból láthatalanabbá vált, mint Krakkói vagy Prága esetében. Ahogy Szívós Erika írja, bizonyos generációk egész egyszerűen eltűntek Belső-Erzsébetvárosból, a háború utáni cionista mozgalom hatására és később 1956 után is, „kiürült a környék”. Eltűnt az ortodox, háború előtt intenzív társadalmi életet élő zsidó réteg, miközben nagyságrendekkel többen maradtak így is, mint az említett, régióbeli városokban.
Közel, közelebb
Egyszerre kapunk város(negyed)történetet, az épített környezet, a lokális városszövet (a főbb csomópontok és jellegezetes belső-erzsébetvárosi terek, utcák alapos urbanisztikai fókuszú) feltérképezését, valamint sokszempontú társadalomtörténetet is: a helyi lakosságról általában, a népszámlálások, lakásívek (többek között iskolázottságra, foglalkozásra, származásra, vallásra vonatkozó) statisztikáit elemezve. Olvashatunk a zsidó lakosság múltjáról: a háború előtti ortodox és neológ zsidók eltérő társadalmi valóságairól és mindennapi gyakorlatairól, megismerjük a gettóba szorultak életét és a cionista mozgalom kerületi aktorait. Mindeközben mikrotörténetek sorával is találkozunk, a kisemberek sorsára érzékeny és figyelmes történész szemüvegén át. Az egyik ilyen központi szereplő az első világháború időszakától kezdve a házmester, aki a vészkorszakban nyilas lesz, (vagy talán mégsem?), hogy aztán az államszocializmus alatt is végigkísérje a pesti gangos bérház mindennapi működésmódját. Más szereplőkre is ráközelít a könyv: rabbikra, előadóművészekre, valamint a vallási, civil, várospolitikai alapon szerveződő egyesületek működésére. Így tudhatjuk meg, hogy a Zsidótanács tisztségviselői hogyan szervezték meg a háború alatt a gettó belső működését, illetve a cionisták a háború után a kivándorlást, hogyan próbálta vigyázni a rendszerváltás után az ÓVÁS! Egyesület a helyi, nagyrészt kudarcra ítélt örökségvédelmet, vagy a különböző emlékezetközösségek (mint a Marom Klub Egyesület) a zsidó örökség kezelését.
A szerző kitűnően láttatja a VII. kerületi világ ellentmondásait: a sok szempontból bizonyított egyediségét (ez ugyanis az egyik legkisebb, legsűrűbben lakott kerület és azon belül negyed, itt él〈t〉 a legtöbb zsidó lakos, ráadásul nagy számú ortodox, akik máshol alig-alig, illetve a szórakozásnak, éjszakai életnek is korszakokon átívelően ez volt a kiemelt központja); az egyesített Budapest 150 éves történetének, főleg a belső pesti kerületek olyan általános jellemzőit, mint az ekletikus stílusban épült, de főleg a nagy társadalmi különbségeket leképező, tágas utcai és szűkös udvari lakásokat őrző bérházakból álló épített környezetet; a multietnikus, heterogén társadalmi valóságot; a különböző mikrovilágok egymás mellett élését.
A különböző történeti korszakok sokrétű elemzése során körkörösen visszatérünk a Klauzál térhez, a könyv közepe táján pedig egy egész fejezet foglalkozik a tér 1941-45 közötti mikroszociológiai elemzésével. A kötet végére pedig nemcsak a Klauzál tér, de az egész Belső-Erzsébetváros története rámutat a történelem ciklikus mivoltára, tágabb összefüggéseire. Arra, ahogy
az elnyomottak, üldözöttek, elnyomók, besúgók, zenészek, kisiparosok, városvédők és befektetők szorosan egymás mellett élik át a korszakok traumákat és tabusításokat nem nélkülöző évtizedeit.
A könyve messze túlmutat Belső-Erzsébetvároson: mindenki számára tanulságos.
Szívós Erika: Hétker, zsidónegyed, gettó, bulinegyed? A Belső-Erzsébetváros története a kezdetektől a 2000-es évekig. Korall Kiadó, 2022
(Címlapképünkön: a Klauzál tér, háttérben a Kis Diófa utca sarkán álló Klauzál tér 16-os számú házzal 1954-ben. Forrás: Fortepan / Faragó György)
