Egy évvel a Hordtam az irhámat című életrajzi prózákból álló kötete után újra versekkel jelentkezett, ezek kapcsán a számvetés szükségszerűségéről, gyászról és iróniáról, hagyományról, a meleg tapasztalatról, a kétlakiságról és a megíratlan gazdagokról is beszélgettünk vele.
Magyar Narancs: Billeg a csónak címmel a könyvhétre jelent meg legújabb verseskötete, ennek a fülszövegében az áll: „a számvetés lehetetlen, hiszen útközben vagyunk”. A versekben mégis felsejlik valamiféle számvetésre való kísérlet.
Nádasdy Ádám: A fülszöveget nem én írtam, a szerkesztő meg alighanem abbéli reményét fejezte ki ezzel, hogy esetleg további köteteket is fogok szállítani a jövőben.
MN: Az egyik versben az áll, „engedjenek már el, leszolgáltam az előírt mennyiséget”, egy másik meg egy olyan helyről beszél, „ahová kizárásos alapon igyekszünk”. Bár nincs kimondva, egyértelmű, miről van szó.
NÁ: Hát igen, a halál. Mit csináljak, az a helyzet, hogy öreg vagyok, és olvasmányainkból is tudjuk, hogy előbb-utóbb meghalunk. Egy pár évvel ezelőtt nagyon megbetegedtem, és akkor ez reális lehetőségként merült fel. Azóta ismét lekerült a napirendről, mert meggyógyítottak szépen és jól, de hát azért mégiscsak belegondol időnként az ember, hogy lassan csomagolni kell.
MN: Ugyanakkor a kötetben vannak színek, illatok, még humor is.
NÁ: Ne tévesszük össze a halált a gyásszal! Gyászoljon majd az özvegyem, meg aki akar. A halál mégiscsak az élet része, van benne valami természetes. Ezzel szemben a gyászt nem nagyon tudom hova tenni. Nem is akarok írni róla. A halálról igen, meg annak a módozatairól, a lehetőségeiről, de a gyászról nem igazán.
MN: Nem fordult elő olyan soha, hogy egy-egy pályatárs halálakor gyászvers írására kérték fel?
NÁ: Ilyesmire nem nagyon emlékszem, de volt nekem egy élettársam, Iván, és az ő halála után azért persze, hogy elkapott a gyász érzése, és akkor talán írtam néhány olyan dolgot, ami idesorolható, de ott meg muszáj volt az iróniát elővenni és beledolgozni. Érdekes, de a gyász és az irónia megfér egymással.
MN: Az elmúlás képei és az irónia ebben az új kötetben is elég jól kijönnek egymással.
NÁ: Ez ilyen búcsú, mint amikor a nyaralás véget ér. Jó életem volt, ha ebben a pillanatban meghalnék, akkor sem lehetne mondani, hogy a pályám derékba tört. Hetvenhét múltam, de azért persze igyekszem, szívóskodok is. Meg próbálok trükkös lenni néha, például ebbe a kötetbe betettem néhány olyan verset, amelyeket egyébként tizenéves koromban írtam.
MN: Kerestem ezeket olvasás közben, de nem igazán ismertem rájuk.
NÁ: Nem is könnyű ezeket megtalálni. Én sem értem, hogyan simulhatnak bele a mostani termésbe. Lehet, hogy hatvan éve ugyanúgy és ugyanazt írom. Nem baj. Tizenkilenc évesen rettenetesen boldogtalan voltam, beleszerettem egy fiúba, és úgy tűnt akkor, hogy az ilyesmi teljesen reménytelen. Elkezdtem tehát írni, és azt gondoltam, hogy ezek jó versek, mégsem mutattam meg senkinek. Féltem a kritikától, nagyon érzékeny voltam, úgy éreztem, hogy túl közelről érintenek ezek a szövegek, nagyon magamról szólnak. Félretettem őket, de nem felejtettem el. Időről időre eszembe jutottak, és most talán tényleg valamiféle búcsúhangulat kellett ahhoz, hogy valóban elő is vegyem őket. Ezek még írógéppel, átütőpapíron készültek. Várady Szabolcs születésnapjára egy összeállításba úgy tettem be közülük egyet, mintha a fiatalkori énem küldené a jelentős szerkesztőnek. Szabolcs pedig valóban válaszolt rá, és közléssel biztatott. Ezekből a legrégebbi versekből néhányat a kötet végére helyeztem el.
MN: A 2010-es válogatott kötete, a Verejték van a szobrokon fülszövegét viszont maga írta, és abban említi, hogy viszonylag későn kezdett el publikálni, mert fiatalon azt érezte, hogy nem mer előállni a saját melegségével.
NÁ: Tulajdonképpen csak a szerelemről tudok írni, habár igyekszem néha tágítani a témaköröket, de azért ez érdekel igazán. Talán még az is lehet, hogy ha meleg az ember, valahogy dúsabban éli meg a szerelmet. Több a reménytelen szerelem például. Azért a mai világban az már sokkal ritkább, ami még a 19. századi regényekben olyan gyakori, hogy az illető éveken át reménytelenül szerette a nem tudom én kicsodát. A heteró világban ez már mintha majdnem kiveszett volna, de a melegek között még mindig megvan. Vagy, hogy minden rezdülés számít, hogy a villamoson visszanézett-e valaki, és nemcsak tizenhat, hanem harminchat évesen is még.
MN: Az az időszak, amiről a fülszöveg beszél, valahol a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójára esik, vagy kicsit még korábbra. Most milyen a helyzet? És nem csak a kormányzat LMBTQ-közösségek elleni hecckampányára gondolok.
NÁ: Jó, hát a Fidesz propagandáját most hagyjuk. Úgy szörnyű, ahogy van. Biztos akadnak, akik beveszik, és az elég szomorú. Ugyanakkor a kormánypropaganda azzal is együtt jár, hogy folyton erről beszélünk. Jó, biztosan van olyan, aki az említésére is már kiköp, ugyanakkor a társadalom jelentős része kezdi megszokni, kezdi elfogadni tényként, hogy ilyen van. Ha a politika nem tartaná ilyen otrombán a felszínen, jóval kevesebbet gondolkodnának a témán az emberek.
MN: Amikor fiatal volt, akkor erről az egészről folyt bármiféle párbeszéd?
NÁ: Nem. Az volt a legrosszabb, hogy a homoszexualitásról egyáltalán nem is lehetett beszélni. Pár éve a Bartók rádióban hallottam, ahogy Glenn Gouldról beszéltek, és a bemutatásban elhangzott, hogy egész életében nem volt nővel kapcsolata, de, tették hozzá, férfival sem. Ez azelőtt nem volt, hogy ez természetesen elhangozhat.
MN: A Kádár-kori Budapesten mit jelentett melegként létezni, rejtőzködést, kis buborékokat?
NÁ: Kis buborékokat. Meg kell mondani, Kádár ilyen szempontból messze nem tartozott a legrosszabb kelet-európai vezetők közé, nem akart feltétlenül behatolni az emberek hálószobájába. Nem voltak kampányok, nem jelentek meg „a természetellenesnek” bélyegzett életmódokkal szemben kiáltványok a pártsajtóban. Persze az igaz, hogy a diktatúra titkosrendőrsége feljegyezte, ha valakiről tudni lehetett, hogy meleg, de nem vették elő, csak ha egyébként is meg akarták zsarolni. De pusztán önmagában nem volt a téma a rendszer célkeresztjében.
MN: Egyszer arról beszélt, hogy a szocializmusban ismert nagyon magasan jegyzett meleg művészeket, meg a társadalom legalján lévő melegeket, de a kettő között, a mondjuk úgy polgári rétegben, ahová magát is sorolta, ez mindvégig tabu volt.
NÁ: Tegyük hozzá, hogy ez már a szocializmus előtt jóval ugyanígy működött, legfelül sok mindent megengedhettek maguknak az emberek, illetve legalul is elbohóckodhattak, a mindenkori rendszer pedig félrenézett, de középen nem. Sokáig bántott a polgári középsávnak a hiánya a meleg életben. Meg is nősültem, szerettem a feleségemet, gyerekeim lettek, arra gondoltam, hagyjuk ezt a melegséget, ha már egyszer nem megy, legyünk polgárok. Erősebb volt bennem a polgári lét iránti vágy, mint hogy csak úgy hancúrozzak nagy farkú fiúkkal. De egy idő után mégis átfordult a dolog, nem bírtam tovább a feszültséget, és akkor ki kellett lépnem a házasságomból. Aztán találtam egy stabil partnert, Ivánt, akivel házasságszerűen éltünk húsz évig, a haláláig. Ezután találtam egy másik stabil partnert, a mostanit, Márkot, akivel tényleg össze is házasodtunk.
MN: És most felerészben Londonban, felerészben Budapesten élnek. Házasságban élő meleg polgárként mennyire más egyik vagy másik város atmoszférája?
NÁ: Könnyen lehet, hogy buborékban élek itt is-ott is, és talán már korábban is abban éltem, de a saját helyzetemben nagy különbséget nem látok. Eszembe szokott jutni néha a Fesztiválzenekar alapítása, 1983-ban rendeztek egy koncertet ebből az alkalomból a Zeneakadémián, mindenki ott volt, aki élt és mozgott. Iván és én is mentünk, de már csak a közönséggel szemben, az orgonaülésre kaptunk jegyet. Ott feszengtünk egymás mellett, nem tudom elfelejteni, nagyon zavarban voltunk, az egész város ott volt velünk szemben, és nyilvánvaló volt, hogy összesúgva azt mondják, ott az a két buzi. Nem gonoszul, de hát ennek az a neve – mi meg mit tehettünk volna, kihúztuk magunkat, hogy igen.
MN: Említette, hogy a szerelem a fő témája, és ugyancsak a 2010-ben megjelent kötet fülszövegében szerepel az is, hogy „a világról, országról, boldogulásról sok mindent gondolok, de ezek nekem ritkán verstémák”. A Billeg a csónakban erősen megjelenik a világról, országról, boldogulásról való gondolkodás.
NÁ: A hazaszeretet szólal meg bennem néha, mert úgy érzem, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Mindezeknek nálam azért sok jobb szószólójuk akad, de olykor én is úgy érzem, hogy most muszáj azt mondani bizonyos dolgokra, hogy ácsi.
MN: Ez az élete londoni felére is vonatkozik? Milyen mondjuk a Brexit utáni légkör Angliában?
NÁ: Az egészből nem igazán lehet érezni semmit. Az elején persze voltak problémák, hirtelen nem maradtak kamionsofőrök, de aztán idővel szépen szereztek újakat. Végül Észak-Írország kérdését is megoldották valahogy, nem tudom hogy, de mostanában már nem beszélnek róla. Valahogyan mindig megy tovább az élet. Ugyanúgy jönnek a spanyol turisták meg a francia sajtok, meg Volkswagent is lehet kapni.
MN: A társadalmi változások mennyire feltűnőek? Kellő távolságból az látszik, hogy most még épp a miniszterelnök is ázsiai származású, a londoni polgármester is – átalakulóban a konzervatívnak tartott brit társadalom önképe is vajon?
NÁ: Igen. Meg más problémáik vannak. Nemrégiben felmerült, hogy vissza kellene állítani a kötelező katonai szolgálatot, de nem azért, hogy a sárban kússzanak a fiúk (és persze a lányok), vagy harcolni küldjék őket, arra ott a profi hadsereg, hanem, ahogy mondták, azért, hogy kiemeljék a fiatalokat a buborékjukból. Egyre erősebb a társadalmi rétegek közti szeparáció, és ha innen nézem, nem is biztos, hogy rossz ötlet ez a katonaságos megoldás.
MN: Benne élve is használja, illetve fordítóként is látja az angol nyelvet, az is változik a társadalmi folyamatokkal párhuzamosan?
NÁ: Bizonyára, de azért nem átütő módon, amit ők otthon beszélnek, azzal nem hagyják magukat zavartatni. Évtizedes távokban lehet felfedezni bizonyos tendenciákat. Például az nagyon érdekes, hogy a sima jövő idő helyett egyre gyakrabban az úgynevezett folyamatos jövő időt használják. Tehát nem azt mondják, hogy we will arrive, hanem, hogy we’ll be arriving. Valami olyasmi történik, mint ahogy mondjuk a magyarban is elmosódott a különbség a látnánk és a látnók között. Az angol esetében nagyon érdekes még, hogy rengeteg új szó kerül be évről évre a nyelvbe, nyilván azért is, mert az egész világon használják az angolt, az meg úgy működik, mint a szivacs, felszív mindent. Az angolnak egyébként is egy jellegzetes hagyománya volt, hogy minél több idegen szót igyekeztek a beszélői használni. Nyelvújítás sem volt: ők büszkék a sok idegen szóra, amit tudnak.
MN: Ez mondjuk épp ellentétes azzal, amit a kisebb nyelvek igyekeznek szem előtt tartani.
NÁ: Mert nálunk például a német nyelvtől való szabadulás jelent meg a szavak szintjén is. A németeknél meg a francia dominancia elleni fellépés. Az angolban valóban nincs jelen efféle nyelvvédelmi attitűd. Egyébként épp most fejeztem be egy könyvet, amelynek az lesz a címe, hogy Milyen nyelv az angol? A korábbi Milyen nyelv a magyar? mintájára készült, ősszel jelenik majd meg, ebben elég sok efféle kérdés elő fog kerülni. Amolyan tudomány-népszerűsítő munka lesz ez, olyasmi, mint amikor egy biológust felkérnek, hogy írja meg az állatvilág csodáit, ő meg szépen elmondja, hogy melyik kígyó hány méter hosszú, de közben becsempészi finoman, hogy mi a mutáció, hogyan működik a genetika.
MN: Az utóbbi időben fordítói munkái is jelentek meg, ráadásul Shakespeare és Dante után most magyar klasszikusokat, Katonát, Vörösmartyt, Madáchot dolgozta át mai magyarra. Ezeknek a szövegeknek milyen volt a fogadtatásuk?
NÁ: Az „átdolgozta” nem pontos: én párhuzamosan az eredeti mellé odatettem egy pontos fordítást mai magyarra. Mindig vannak, akik berzenkednek ettől, de erre nem tudok mást mondani, csak azt, hogy akkor tessék az eredetit olvasni. Az én átirataimtól azok nem lesznek kevésbé hozzáférhetők. Olyan ez a munka, mint amikor a régészek egy kis tetőt állítanak valamilyen érdekes rom fölé, hogy megóvják még egy ideig. És közben be kell vallanom, hogy radikalizálódtam is, ma már azt gondolom – pedig ez szöges ellentétben áll azzal, amit nekünk tanítottak –, hogy a tartalom bizony fontosabb, mint a forma.
A kísérleteim is azt mutatják, mint ahogy másoké is, hogy egy történet elmesélhető függetlenül attól a formától is, amelyben eredetileg íródott.
MN: És ez éppúgy igaz Dantéra vagy Shakespeare-re, mint Madáchra?
NÁ: Így van. Fuck beauty, ez lehetne a jelmondatom a műhelyem falán.
MN: A Billeg a csónak versei között megjelenik több olyan is, amelyek korábbi költőket szólítanak meg. Különösen Petőfi alakja érdekes ebből a szempontból, vele több vers is foglalkozik.
NÁ: Ezek alapvetően folyóirat-felkérésre készültek, de érdekelt is Petőfi alakja, habár nagyon távol érzem őt magamtól. Az izgatott benne elsősorban, hogy milyen az, amikor egy szerző nagyon szeret sokat írni, és egyáltalán nem szorong attól, hogy milyen lesz az a vers, amit kiad a kezéből. Petőfi nem szorongott, Arany igen, én is folyton szorongok, Petri ugyancsak nem szorongott.
MN: Aki szintén megjelenik a kötetben egy vers erejéig.
NÁ: Benne is az érdekelt, ami nagyon más, mint amilyen én vagyok. Amikor 29 évesen elkezdtem rendesen írni, úgy voltam a költészettel, mint A kis hercegben a vulkánokkal vannak, hogy ha szépen karban tartja az ember, ha tisztogatja rendszeresen, akkor nem fognak váratlanul kitörni. Én ilyen óvatosan közelítettem meg a versírást, miközben egy Petőfi vagy egy Petri épp az ellenkezőjére törekedett: röpködjenek a kövek, ömöljön a láva!
MN: Az idei könyvhét megnyitóbeszédében arra szólította fel az írókat, hogy írjanak a gazdagokról, mondván, hogy a szegénységgel már sokat foglalkozott a kortárs irodalom is, de a gazdagok nincsenek a helyükön kezelve. Valóban ők hiányoznak nagyon a mai magyar irodalomból?
NÁ: Úgy látom, hogy igen, tehát közgazdasági terminussal szólva, van itt egy piaci rés, és én erre akartam felhívni a figyelmet. A gazdagok életében is van egy csomó dolog, amivel meg kell küzdeniük, az ő lelkiviláguk is izgalmas terep, az ő lakásaikba is be kell hatolniuk az íróknak.
MN: Magyarországon a gazdagság is rögtön politikai kontextusban jelenik meg, ezzel azt akarja állítani, hogy jó volna megírni a NER elitjét, Mészáros Lőrincet, Tiborcz Istvánt?
NÁ: Ezek is feltétlenül izgalmas témák lehetnének, de vannak azért csendes gazdagok is, ha valaki nem a politikával akar foglalkozni, írhat róluk úgy is. És jó, ha a gazdagok is látják magukat. Olvassák el A Buddenbrook házat a Buddenbrookok is.
MN: Ezzel párhuzamosan a gazdagokat meg arra szólította fel, hogy vegyenek részt mecénásként az irodalomban.
NÁ: Valamit valamiért, nem? Lehet, hogy gyermeteg ötlet, de hátha akkor adnának pénzt könyvekre, irodalomra, ha látnák magukat visszaköszönni a művekben.
MN: Ez egyben az állami támogatási rendszertől való függetlenedés szándékát is jelzi?
NÁ: Igen, minél messzebb, annál jobb. Számomra, talán az angolos háttér miatt, mindig nagyon furcsa, bizarr volt ez a mi kormányfüggő kulturális díjrendszerünk. Sosem értettem, miért nem jött ennek létre egy független alternatívája akkor sem, amikor arra strukturálisan lett volna lehetőség.
MN: De közben azt is állítja, hogy ha ad az állam pénzt, díjat, azt el kell fogadni.
NÁ: Bocsánat, az „állam” nem tud adni, annak nincs pénze: a kormánynak van, mert nála van az adófizetők pénze. Szóval, ha a kormány ad – hát igen, hiszen az a mi pénzünk, mi értelme van lemondani róla? Ha egy adott kormány visszaad valamennyit a művészeknek, akkor is, ha a saját híveinek, azt el kell fogadni. De nem szabad ezt összekeverni a művészi elismeréssel, mert az valami más.
MN: Olyan, mintha ezt bizonyosfajta iróniával mondaná.
NÁ: Azzal is mondom, mert nem mondhatom másképpen. Voltak jelentős független díjak, de már nincsen gyakorlatilag egy sem, hát akkor azt kell elfogadni, ami van.
MN: Egy angol szerző értené ezt a problémát, amiről beszélünk?
NÁ: Kizárt dolog, szerintem egy angol író teljesen összezavarodna attól, ha látná, hogy itt politikusok meg állami tisztviselők díjazzák az írókat.
MN: Az, hogy egyik közegből a másikba jár át folyamatosan, nem tud ugyanilyen zavarba ejtő lenni egy másik szinten?
NÁ: Ha az utazás fáradalmaira gondol, megszokja az ember a repülőtereket. Én úgy vagyok már ezzel, mint a tehén, amelyik este hazafelé a jó kapun megy be, már gondolkodnom sem kell rajta. Ha arra gondol, hogy két hét itt, két hét ott, ez valóban kihívás, mintha felváltva két hangszeren kellene játszanom. De stimulál, és egy öregembernek jót tesz a stimulálás.
