Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2019. december 5-i számában jelent meg.
A föld alatti vasút című regényével besöpörte a legjelentősebb irodalmi díjakat a Pulitzertől a National Book Awardig, A Nickel-fiúkkal pedig tovább öregbítette hírnevét. Colson Whiteheaddel New Yorkban találkoztunk.
Magyar Narancs: Az Underground Railroad föld alatti vasutat jelent, de se nem föld alatti, se nem vasút. Honnan ered a kifejezés?
Colson Whitehead: A legenda szerint egy amerikai rabszolgatartó használta először a föld alatti vasút kifejezést. Egy nap arra ébredt, hogy az egyik rabszolgája az éjszaka leple alatt megszökött: „Eltűnt. Mintha egy föld alatti vasút vitte volna el” – állítólag ezek voltak a szavai. És innentől így nevezték azoknak az embereknek a hálózatát, akik segítettek a rabszolgáknak, hogy északra szökhessenek. Valószínűleg másodikos-harmadikos koromban hallhattam róla először. Tanítják az amerikai iskolákban, de inkább csak érintőlegesen.
MN: Vannak, akik valóban azt hiszik, hogy valóságos vasút volt?
CW: Találkoztam olyan felnőtt emberekkel, akik egész életükben ezen a meggyőződésen voltak, ami csak azt mutatja, milyen alacsonyan van az amerikai oktatási rendszer színvonala.
MN: Milyen alacsonyan van?
CW: Ha a rabszolgaságról vagy az őslakos indiánok kisemmizéséről beszélünk, akkor igen alacsonyan. Ezek a témák a szőnyeg alá vannak söpörve. Mindig is így volt, bár mára azért tapasztalható némi javulás e téren.
MN: Ez azért van, mert a rendszert fehérek működtetik?
CW: Igen, azért.
| ||
MN: A föld alatti vasút a hatodik regénye, ez hozta meg a nagy áttörést. Pulitzer-díj, Nemzeti Könyvdíj, bestsellerlisták, és még Obama elnök is ezt olvasta a nyári szabadsága alatt. Találkoztak?
CW: Egyszer. Egy íróknak adott ebéden. Junot Díaz, Barbara Kingsolver, Zadie Smith és én voltunk a vendégek. Könyvekről beszélgettünk, hogy ki mit olvas éppen. Azt hiszem, Obama épp arról beszélt, hogy hamarosan elkezdi írni a memoárját.
MN: Olvasta Michelle Obama önéletrajzát?
CW: Nem.
MN: És tervezi?
CW: Talán egyszer. Úgy veszem ki, jó könyv lehet, de egy rakás másik könyv várja, hogy belekezdjek.
MN: Megdobta az eladásokat az elnök ajánlása?
CW: Voltak, akik az elnök ajánlására kaptak kedvet hozzá. Olyanok, akiknek bejön Obama irodalmi és zenei ízlése. De azokra, akik gyűlölik Obamát, nyilván épp ellenkező hatással volt.
MN: Önnek bejön Obama irodalmi és zenei ízlése?
CW: Olyan nagyon azért nem követem, miket olvas vagy miket hallgat.
MN: Ön viszont előszeretettel hallgatja a Bela Lugosi’s Dead (Lugosi Béla halott) című Bauhaus-számot.
CW: Rengeteg kedvencem van, ez a posztpunkszám is ilyen. Bennem nincs punkos attitűd, de punkon, posztpunkon, hiphopon nőttem fel. Van egy jó háromezer számból álló playlistem, amikor írok, ezek közül válogatok. A kínálat a The Clashtől és a Public Enemytől Édith Piafon és James Brownon át a Daft Punkig és a Kraftwerkig terjed.
MN: Milyen zenéket hallgatott, miközben az amerikai rabszolgaságról írta a regényét?
CW: Főleg a The Misfits szólt, miközben A föld alatti vasút első harmadát írtam. A John Henry Days (Whitehead második regénye – a szerk.) írása közben meg a Radiohead OK Computerét hallgattam állandóan.
MN: Írt egy zombiregényt is (a 2011-ben megjelent Zone One – a szerk.). A zombikhoz milyen zene illett?
CW: A Girl Talk nevű dj és mashup artist. Épp akkor jelent meg az új albuma, amikor a regény végéhez közeledtem. Az utolsó hatvan oldalhoz a Girl Talk adta a soundtracket.
MN: Próbálta a dj-zést?
CW: Nem. Én csak egy író vagyok.
MN: Mint mondta, A föld alatti vasutat még boldogabb időkben írta, az idén megjelent A Nickel-fiúk azonban már a Trump-érában született.
CW: Az biztos, hogy a világ jobb hely volt Obama elnöksége alatt, amikor A föld alatti vasutat írtam, noha Obama konkrétan nem hatott a regényre. Trumppal sokkal nyugtalanítóbb idők jöttek, A Nickel-fiúk már ennek a kornak a szülötte. Ezt a regényt az új helyzet hívta életre, erősen befolyásolt az a tény, hogy egy narcisztikus őrült került a Fehér Házba. Nem azt mondom, hogy Trump konkrét intézkedései indítottak A Nickel-fiúk megírására, de az igen, hogy megnézzem, merre tart ez az ország ezekben a zavaros időkben.
MN: A Nickel-fiúkat egy nem olyan rég bezáratott javítóintézet ihlette: fennállása 111 éve alatt a floridai Dozier School for Boys dolgozói folyamatosan és válogatott módon zaklatták és bántalmazták az oda bekerült fiúkat – voltak, akiket meg is öltek. Hogy akadt erre a pokoli intézményre?
CW: A Twitteren. 2011-ben bezárták az intézetet, 2014-ben pedig, amikor el akarták adni a telket, 54 jelöletlen sírt találtak rajta. Megvizsgálták a tetemeket, a kiásott koponyákban lövedékeket és fejsérülésre utaló nyomokat is találtak.
| ||
Olyan fiúk maradványait is megtalálták, akikről azt mondták anno a szüleiknek, hogy elszöktek, nem találják őket. 54-en haltak meg gyanús körülmények között, a hatóságnak egyetlen esetet sem jelentettek. A húszas években tűz pusztított az intézetben, míg az őrök a városban ittak, az elzárásra ítélt gyerekek bennégtek. És még sorolhatnám, mik történtek. Minden gyerekkel rosszul bántak, de a fekete gyerekekkel még rosszabbul. Floridában közismert volt a sztori, de máshol nem nagyon: az országos médiát egy napig foglalkoztatta az ügy, aztán eltűnt a hírekből. Én is ezen a napon értesültem az intézet létezéséről.
MN: Ön New Yorkban nőtt fel. Volt, hogy veszélyben érezte magát?
CW: Sokfelé gyerekeskedtem New Yorkban, de főleg a 101. utca magasságában a West End Avenue-nál. Ez az Upper West Side. Főleg idős emberek laktak errefelé meg én. Amikor a crack elárasztotta New York utcáit, ezt a környéket is elérte, az Amsterdam Avenue elég ijesztő képet mutatott, miközben a közeli Central Park West továbbra is nagyon elegáns környéknek számított. Utcáról utcára változott a kép. De ha fiatal vagy és fekete, egy rasszista országban mindig ki vagy téve a veszélynek.
MN: Mondana egy példát?
CW: Inkább nem. Belefáradtam, hogy erről beszéljek. Belefáradtam, hogy magyaráznom kell az európaiaknak. A könyvem önmagáért beszél.
MN: Akkor beszéljünk a pókerről! Már csak azért is, mert írt egy könyvet róla.
CW: Amatőr pókerjátékos vagyok, mindig is élveztem a kártyát. Egy magazin bízott meg, hogy írjak egy nagy anyagot a World Series of Poker versenysorozatról. Meg kellett tanulnom, hogyan kell versenyszerűen játszani, ez azért nagyon más világ, mint mikor a haverokkal játszol. Annyi anyagom gyűlt össze, hogy a 80 oldalas cikkből végül egy 180 oldalas könyv lett.
MN: Az újságírás ismerős terep lehetett, hiszen a The Village Voice-nál kezdte a pályát.
CW: Asszisztensként kezdtem a könyvrészlegen, én vettem fel a telefonokat és nyitottam ki a kiadói könyvcsomagokat. Hat hónapot húztam le, mire megírhattam az első cikkemet; egy tévékritikával kezdtem, a Who’s the Boss és a Growing Pain című sorozatok búcsújáról írtam. Majd jöttek a könyv-, film- és zenekritikák is. Kaptam pénzt is, akkoriban havi 1500 dollárból meg lehetett élni New Yorkban. Hogy hogyan, azt ma már jelzálogkölcsönnel és több gyerekkel elképzelni sem tudom. A Village jó iskola volt, olyan alakokkal találkoztam, mint a híres rockkritikus, Robert Christgau vagy a legendás filmkritikus, James Hoberman. Már rég kirúgták őket, amikor megszűnt a lap. Szomorú, lassú haldoklás volt, vagy 15 évig tartott.
MN: Úgy hírlik, a következő regénye egy krimi lesz.
CW: Harlemben fog játszódni a hatvanas években. James Ellroy, Patricia Highsmith, Chester Himes és Richard Stark nyomdokain haladok. Az első regényem, az The Intuitionist a detektívregények posztmodern kifordítása volt, de ez a mostani tisztán és egyértelműen krimi lesz.
