Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Visszatérő elem Krasznahorkai László interjúiban, amikor elmesélni, hogy tulajdonképpen ugyanazt az egy történetet írja meg újra és újra. Kétségtelen, hogy látványos hasonlóságok fedezhetők fel például Az ellenállás melankóliájában megismert dél-alföldi, valamint a több mint harminc évvel később született Herscht 07769 türtingiai kisvárosának egyes szereplői között, Krasznahorkainál valójában mégsem annyira bizonyos konkrét események puszta ismétlődéséről, sokkal inkább valamiféle nagy, univerzális történet darabkáinak vissza-visszatéréséről van szó.
Vannak ellenben olyan szerzők, akik esetében a fenti állítás mintha szó szerinti értelmében is megállja a helyét. Ilyen a 31 éves francia Édouard Louis is, aki életműve eddigi darabjaiban valóban minden alkalommal ugyanahhoz a történethez tér vissza. Fiatalkorának és íróvá válásának történetét, mindezen keresztül pedig a családja sorsát meséli el, következetesen a saját hangját és egyéni nézőpontját használva, ám mégis mindig egy kicsit más irányból közelítve a témához.
Louis első regénye, a Leszámolás Eddyvel mindössze egy évvel a francia kiadás után, 2015-ben magyarul is megjelent, és bár az első sikert viszonylag hamar újabb kötetek követték, a további fordítások sokáig várattak magukra. Idén aztán az egyébként társadalomtudományokra specializálódott Napvilág Kiadónál – ezúttal is Pataki Pál fordításában – két kis kötete is megjelent, a 2018-as Akik megölték az apámat és az eredetileg 2021-ben publikált Egy asszony küzdelmei és átváltozásai. Már a címekből is sejthető, hogy egy apa- és egy anyaregényről van szó, nem véletlen tehát a párhuzamos megjelenés, ahogy a Napvilág szépirodalom felé történő nyitása is érthetőnek tűnik a szövegeket olvasva. Mindkét elbeszélés számára kulcsfontosságúak az irodalom társadalmi és politikai dimenziói, a szegénységből való kitörést ellehetetlenítő rendszerszintű problémák vagy a kulturális migráció okozta feszültségek pedig mind olyan témák, amelyekkel a kortárs szociológia és a politikatudomány különböző irányzatai is gyakran foglalkoznak.
„Akkor hasonlítok rád a legjobban, amikor táncolok”
Az aparegény valójában már kicsivel a fordítás előtt megérkezett Magyarországra, hiszen a könyv alapján készült színdarab Ki ölte meg az apámat címen már tavaly óta fut a Jurányi Házban a Füge Produkció és az ESZME közös előadásában. Ez sem véletlen, a könyvet olvasva tényleg adja magát a színpadi feldolgozás ötlete, maga a szöveg is sugalmazza, hogy szerzője színpadra (is) szánta azt. Már az első oldalon egyértelmű szerzői utasítást kapunk ezzel kapcsolatban: „Ha ez a szöveg színdarab lenne, akkor ezekkel a mondatokkal kellene kezdeni: Egy apa és a fia néhány méter távolságban van egymástól egy nagy, üres térben.”
Erős felütés ez, ráadásul kiválóan elővezeti, hogy milyen nagy jelentősége lesz a továbbiakban az írott szövegbe szőtt performatív gesztusok játékának. A könyvben megszólaló Édouard Louis amellett, hogy az írás folyamatára, illetve saját íróvá válására is többször reflektál, végig igyekszik fenntartani a szöveg élőbeszédjellegét. Tulajdonképpen egy előre- és visszautalásokkal teli, kisebb-nagyobb kitérőktől sem mentes monológot olvasunk, aminek megszólítottja maga az apa, aki ugyan a címmel ellentétben a regény jelen idejében még életben van, fia szerint azon emberek közé tartozik, „akik számára a politika korai halált tartogat.”
Az apa életének összefoglalását, valamint a fiával való kapcsolatának alakulástörténetét az egyre inkább leépülő férfinál tett látogatás keretezi, a visszatekintéshez és a rekonstrukcióhoz szükséges innen-onnan előbukkanó pillanattöredékek pedig egy központi jelentőségi gyerekkori emlék köré szerveződik. Egy téli estén a kilencéves Louis szülei baráti társasága előtt imitál egy popénekesnőt. Énekel és táncol, az általa kitalált koreográfiát a többi gyereknek is betanítja, a produkció azonban teljesen kiborítja az apát. Az elbeszélő már-már kényszeresen tér vissza ehhez az eseménysorhoz, ami így az identitáshoz fűződő viszonya és saját melegsége szempontjából is meghatározó momentummá válik. Nem is beszélve arról, hogy a társadalmi nem performatív jellege (Judith Butler) ezáltal egy konkrét performance során artikulálódik.
A performance célja – az önkifejezésen túl – persze a fiától idegenkedő apa figyelmének felkeltése: „Erre még hangosabban énekeltem, még feltűnőbb mozdulatokkal táncoltam, hogy vegyél észre, de te nem néztél rám.” Szívszorító jelenetek ezek, amelyeket még sokrétűbbé tesz, hogy időközben kiderül, fiatalkorában az apától sem álltak távol a hasonlóan queer megnyilvánulások. Már a kötet elején előkerül egy régi fénykép, ami nőnek öltözve ábrázolja az apát, akinek személyes tragédiájához az is hozzátartozik, hogy társadalmi helyzete miatt nemcsak identitása, de általában a fiatalsága megélésétől is meg volt fosztva. „A te életed azt bizonyítja, hogy nem azok vagyunk, amit teszünk, hanem éppen ellenkezőleg, azok vagyunk, amit nem tettünk meg, mert a világ vagy a társadalom nem engedte, hogy megtegyük” – fogalmaz egy helyütt a szöveg.
„Az irodalom ellen írni”
Bár kifejezetten rövid könyvekről van szó – strandra indulva pedig egymás mellett is elférnek a táskában –, nem egydélutános olvasmányok. A családi kapcsolatok dinamikáin és az identitáskérdéseken túl ugyanis ezek a szövegek az autofikciós irodalom – vagyis a szerző életének eseményeit szépirodalmi keretek között feldolgozó művek – és általában az irodalom politikai és társadalmi lehetőségeivel is számot vetnek, ebből a szempontból pedig nemcsak egymással, de a kortárs francia irodalom más alkotásaival is érdemes összeolvasni őket.
Az Akik megölték az apámat és a bántalmazó kapcsolatból kilépő, majd új életet kezdő anya történetét elbeszélő Egy asszony küzdelmei és átváltozásai szövegében egyaránt találni olyan szakaszokat, amelyek a – szintén francia – Nobel-díjas Annie Ernaux apa- és anyaregényét (A hely / Egy asszony) juttathatják eszünkbe. Többek között például a nyelvhasználat okozta feszültségeket illetően. Míg Louis gimnazistaként az új, értelmiségi világába belépő anyját arra kéri, próbáljon meg „rendesen” beszélni, nehogy szégyent hozzon rá, „mert a többiek szülei szépen beszélnek”, addig A helyben Ernaux azt írja az édesapjáról: „Mindig óvatosan beszélt, iszonyatosan félt, hogy valamit rosszul mond, ami olyan, mint amikor az ember véletlenül elszellenti magát.”
Több generáció választja el egymástól Ernaux-t és Louis-t, mégis nagyon hasonló tapasztalatokról számolnak be, ahogy a saját felemelkedésük nyomán kibontakozó családi konfliktusaik is összecsengenek. Mindez jól mutatja, hogy a társadalmi mobilizáció és a kulturális migránslét még Franciaországon belül sem lett könnyebb az elmúlt évtizedekben.
Ugyanakkor az is közös Ernaux-ban és Louis-ban, hogy az egyéni cselekvés lehetőségein túlmutató rendszerszintű problémákat nem pusztán detektálják, de megpróbálnak irodalmi választ adni rájuk. Ernaux a „regény lehetetlenségével” kapcsolatban – szintén A helyben – úgy fogalmaz: „Ha be akarok számolni egy olyan életről, melyet a szükségszerűség határoz meg, nincs jogom művészkedni, valami »izgalmasat« vagy »meghatót« létrehozni.” Az autofikció vállalásával tulajdonképpen Édouard Louis is ezt a hagyományt folytatja, amikor azt írja: „Mert most már tudom, hogy amit ők irodalomnak hívnak, azt az anyáméhoz hasonló életek és testek ellen hozták létre. Most már tudom, hogy az anyámról írni, az ő életéről írni annyit tesz, mint az irodalom ellen írni.”
Mindenképpen nagy öröm, hogy ez a két kötet egyszerre jelnet meg fordításban, érdemes is őket együtt olvasni. Reméljük, hamarosan tovább bővül Édouard Louis magyarul is elérhető művinek sora, ahogy azt is, hogy újabb írásai a jövőben már kisebb késéssel érnek el hozzánk. Legújabb, tavaly megjelent ötödik regényében a Guardian ismertetője szerint úgy fogalmaz: „Need I tell you again how it all started?” Úgy tűnik tehát, az egyre sikeresebb szerzőnek még bőven van mit elmondania saját élete és a családja történetéről, ennek pedig már csak az Akik megölték az apámat és az Egy asszony küzdelmei ás átváltozása tanúsága szerint is számos oka van. Hiszen a témák visszatérése és a már korábban elmesélt események újrafeldolgozása nemcsak az „irodalomellenes” irodalom kifogyhatatlan anyagaként értelmezhető, de a történtek megértéséért küzdő szerző személyes életstratégiájának is tekinthető.
Édouard Louis: Akik megölték az apámat / Egy asszony küzdelmei és átváltozásai. Fordította: Pataki Pál. Napvilág Kiadó, 2024, 96 oldal / 128 oldal, 3500 forint
