- sisso -

művészeti fesztivál színházi programja idén is a "hogyan lehet szakrális a kortárs" problematikából indult ki, s feltette a mérsékelten eredeti kérdést: lehet-e a történelmi falak közé betörni új időknek új dalaival? Távoli emberekről szólt Faustin Linyekula kongói táncos-koreográfus Le cargo című szólója. Arról, milyen a kulturális és társadalmi átmenet az egyes ember - esetünkben a táncművész - szempontjából Európa és Afrika között.

című előadása hamisítatlan vizuálfolyam volt, és egyben - a soros EU-elnökség kiemelt kulturális programjaként - nagyon stílusos befejezése a Nemzeti Színház évadjának. (Mondjuk, kész csoda, hogy a parlamenti jobbszél nem tiltakozott a koreográfus nevének plakáton való megjelentetése ellen is.) Pina Bausch - a művésznő 2009-es halála után is együtt maradt, koreográfiáit repertoáron tartó, azokat szerte a világban bemutató - legendás társulatát látni például azért nagyszerű dolog, mert az előadások szelíd szépsége ellenére minden magatartásformát keményen karikíroznak a táncosok, sőt antropológiai pontossággal tárják fel őket, így nincs néző, aki ne moshatná tisztára terápiásan a jellemét.

. .

A Verdák generációja, azaz a gépeknek saját személyiséget és élettörténetet tulajdonító korosztály számára különösen jó hír, hogy született egy autókról szóló kortárs meseantológia. Nyilván a kisfiúk fognak elsőként lecsapni rá, de a 12 kortárs író meséje nemtől, kortól függetlenül kínál személyiségre szabott autós kalandokat - egyik történet sem csak a gépjárművek életéről szól, hanem élettapasztalatokat dolgoz fel a gyerek szempontjai szerint.

Az ausztráliai Circa saját magáról elnevezett előadása értelmezhető a társulat himnuszaként, de úgy is, mintha három korábbi előadásának (The Space Between; by the light of stars that are no longer...; Furioso) legjobb kunsztjait varrták volna össze új darabbá. A lényeg, hogy a manapság olyan sokszínűvé vált cirkuszművészet meglehetősen új, egészen a kortárs táncba simuló, letisztult verzióját képviselik.

című merész és kevéssé nosztalgikus gyerekelőadást a Budapesti Õszi Fesztiválon mutatta be a Bozsik Yvette Társulat. A fiam most kezdte az iskolát, gondoltam, végre egy darab, amiben megnézheti magát mint szuperhőst.

című, veretes nyelven írt, dokumentumokon alapuló, szövevényes fikciójának olvasása után azt gondolom, van új a nap alatt a nemi identitásról szóló regények dömpingje után is. A dühös drag-queenekről, homoszexuális lakberendezők nyomasztó hétköznapjairól szóló "alapművek" számomra most - a megformálás szempontjából mindenképpen - kullognak csak a 2005-ös lengyel bestseller után.

címmel mutatta be új előadását a Budakeszi Kompánia Társulat a hazai nyári szabadtéri színházak egyik legkülönösebb helyszínén, a természet által lassan visszahódított katonai hangárok egyikében. Az 1942-ben a drohobicsi gettóban meggyilkolt Bruno Schulz egyetlen kötetnyi (nálunk Fahajas boltok címmel megjelent) hátrahagyott írásán alapul a darab, illetve a társulat formanyelvi kísérletein, nem utolsósorban pedig a Back to Babylon nemzetközi projekt keretében őket nem először rendező Krzysztof Záylinski - Tadeusz Kantor színházi elképzeléseire erősen emlékeztető - módszerein. Csupán a lehetséges olvasatok egyikét tárja a nézők elé a társulat, nagyon bensőségesen, saját világot teremtve azonnal, amelybe a néző - rajta múlik - vagy mélyen belecsúszik, vagy egészen kívül marad.

A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház előadása a kilencvenes évek elején, a délszláv háború kezdetén kialakult zenei irányzatra épül, melynek neve az előadás címe is.

Szőke, elmúlt negyven, meghízott és nincsenek ötletei. Egy táncos-koreográfusnak ez ciki, maximum elszórakozhat a gondolattal, hogy mi történne, ha a mostani tudásával újrarendezhetné az összes darabot.