címû elõadása hamisítatlan vizuálfolyam volt, és egyben - a soros EU-elnökség kiemelt kulturális programjaként - nagyon stílusos befejezése a Nemzeti Színház évadjának. (Mondjuk, kész csoda, hogy a parlamenti jobbszél nem tiltakozott a koreográfus nevének plakáton való megjelentetése ellen is.) Pina Bausch - a mûvésznõ 2009-es halála után is együtt maradt, koreográfiáit repertoáron tartó, azokat szerte a világban bemutató - legendás társulatát látni például azért nagyszerû dolog, mert az elõadások szelíd szépsége ellenére minden magatartásformát keményen karikíroznak a táncosok, sõt antropológiai pontossággal tárják fel õket, így nincs nézõ, aki ne moshatná tisztára terápiásan a jellemét. A Café Müller és a részben Budapesten készült Zöld Föld, amelyeket nálunk is látni lehetett (akárcsak magát Bauscht mint gyönyörû élõ szobrot néha a Ráckertben), elsõ látásra talán keményebben fogalmazzák meg az emberi természet és a természetes környezet közötti harmónia megbomlását, illetve a soha nem volt egységük utáni vágy szomorúságát. Mégsem cukormáz a Sweet Mambo. Peter Pabst folyamatosan széljárta fehér függönydíszletei és békebeli vetítései, Marion Cito estélyi ruhának is beillõ selyemjelmezei meg a gesztusok elviselhetetlen lágysága elkápráztat ugyan, de a két részbõl (egy-egy órás etapokból) álló, már kissé megrövidült koreográfia, benne az ötvenen túli, elképesztõ kondícióban lévõ táncosokkal azért "felcsillantja" a lelki esendõséget, sõt az érzelmi defektjeinket is.
A folyamatos hullámzás a pontosan kiválasztott zenékre, valamint az elkápráztató látvány talán még jobban kiemeli a kiszolgáltatottságunkat, sebezhetõségünket az emberi kapcsolatainkban. És ezen az igen szellemes személyes kiszólások, megszólítások, a magány átmeneti enyhítése sem segít.
Nemzeti Színház, június 14.
*****
