Tánc

Hodwork: Basse Danse

  • - sisso -
  • 2011. december 7.

Színház

A Hodwork Basse Danse című előadása a 15. századi Itália egyik fő táncstílusáról (bassa danza) kapta a nevét, amely szó szerint alacsony táncot jelent, vagyis nincsenek benne a kötelező elrugaszkodások és szökellések. Hód Adrienn koreográfus "alacsonyan szálló" táncosai roncsolt reneszánsz mozdulataikkal mégis meghullámvasutaztatják a nézőt, egy bénult világból a vágyott harmóniába és vissza, hogy beleálljon a földbe fejjel. A bál fő figurái, egy ártatlan, ördögi négyes a maga megejtő és időnként direkt suta módján, sok humorral tárlatvezet az emberiség 15. és 21. század közötti vidámparkjában. Társtalan és társas táncaik olyan játékot idéznek, amely valaha sok résztvevős csata volt, mostanra kvartett, amelynek tagjai vagy kilökik egymást a küzdőtérről, vagy együttműködnek és bennmaradnak. Végig nem dől el persze, mit választanak. Mizsei Zoltán korhű élő zenéjével szakrális jelleget kap a középkori, sötét meséket és egy metropolis utcai találkozásait egyformán idézni képes táncmű. A zene miatt a táncosok vakmerő improvizációi is kínos pontossággal betanultnak tűnnek, persze azért is, mert biztos a tánctudásuk, és pontos a koreográfia. Így képesek tartani a szigorú táncrendet, miközben a szétbontott mozdulatokból minduntalan új formákat hoznak létre, különböző, egyéniségükből hozott, túlzó gesztusokkal díszítve - és mindez feloldódik egy végtelenített, posztmodern fraktálkarneválban. Mindezt díszlet nélkül, kizárólag fénnyel. Hód Adrienn alapos, konstruktív, tiszta koreográfiája ez. A kísérleti tánc, ami sikerült.

 

MU Színház, november 8.

 


Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)