Fodor Tamás pedig - Németh Ilona báb- és tértervező segítségével - úgy rendezte össze miniatűr, dinamikus képekben a történetet, hogy minden helyszínen otthon érzi magát a néző. Ahogy azt általában a világban kellene.
Boldizsár anyja nyomába ered: a Holdra akar eljutni, mert nagyapjától úgy tudja, hogy elhunyt szülője oda költözött, és minden éjjel onnan énekel. Az árvaságot elfogadni képtelen, ábrándos fiú elindul, hogy találkozhasson vele. Életveszélyes kalandokkal teli útján (kútba ugrás a Hold tükörképe után, lápon járás lidércek között) kedves szamara, a folyton kételkedő, bölcs Zebulond is követi. A zenés utazás állomásai (falu, város, főtér lámpával, cirkusz, láp, Eiffel, azaz Tejfel torony) mind Chagall alkotásaiból tűnnek elő. Egy-egy bábot két-három beszélő, éneklő, zenélő, díszletrendező színész mozgat, akiknek a keze alatt organikusan alakul történet és tér. A szülők néha sóhajtoznak az elvágyódás és hazatalálás mágikus meséjén, a gyerekek tátják a szájukat, majd mindenki együtt nevet Zalán posztmodern szójátékain. Amikor Spilák Lajos zenéi felcsendülnek, megrázza magát a nézőtér, aztán a darab végén ünnepel, mint aki ritkán lát ilyen kéket, ilyen Holdat, ekkora csodát, hogy kezdené szívesen elölről megint. Még a tapsrend is drámai. Szóval nem segített az új darab, nem szoktunk le az előzőről, és függők lettünk ettől is. Véget nem érő, lunatikus mese ez.
Stúdió K, március 3.
