Sodró dinamika, örvénylõ mozdulatok, sápadt fények, árnyak, a galaktikus idõjárást érzékeltetõ hatalmas, áttetszõ, szélfútta vásznak, a sivatagot idézõ, szállingózó fehér köd és por. A hosszú ideig készített, Nitin Sawhney kozmikus zenéjével illusztrált, nyolcszereplõs darab szigorú visszatérés a formához - a látványszínház javára és a lélektani mélységek rovására. A minimalista felütésben egy férfi hosszú játékát láthatjuk a vászon mögött, és már ekkor óriási sóhajok szakadnak fel a közönségbõl. A központi figura aztán maga köré gyûjti az õsi legendák misztikus figuráit, akik idõrõl idõre szürreális házioltárrá állnak össze. Szájtátva lehet nézni, ahogy a táncosok, az új alázatosak egyéniségüket a nagy cél érdekében maguk mögött hagyva emberfelettit teljesítenek. A mû hibátlan és kissé lelketlen, de még ez is stílus és kortünet, sõt: tendencia a "forradalmi" koreográfusok körében. A Tanzquartier közönségétõl én még nem láttam olyat, hogy ne verte volna szét a házat egy-egy közepes darab után is, ez pedig egy pontosan szerkesztett, nyûhetetlen testekkel kiállított, lélegzetelállító verzió. Nagyszabású menekülési stratégia.
Bécs, július 28., a Trafóban november 4-én és 5-én
****
