tánc - Akram Khan Vertical Road

  • - sisso -
  • 2011. október 27.

Zene

címû koreográfiája ismét nem csalódás, ami az elsöprõ fizikalitást, az intelligens látványtechnikát és a szenvedélyt illeti. Az orientalista kortárs táncmû ezúttal is a klasszikus indiai kathak és a modern táncnyelv keverékébõl építkezik. Az Akram Khan Company világokat összekötõ munkáiban végtére is ez a különleges.

Sodró dinamika, örvénylõ mozdulatok, sápadt fények, árnyak, a galaktikus idõjárást érzékeltetõ hatalmas, áttetszõ, szélfútta vásznak, a sivatagot idézõ, szállingózó fehér köd és por. A hosszú ideig készített, Nitin Sawhney kozmikus zenéjével illusztrált, nyolcszereplõs darab szigorú visszatérés a formához - a látványszínház javára és a lélektani mélységek rovására. A minimalista felütésben egy férfi hosszú játékát láthatjuk a vászon mögött, és már ekkor óriási sóhajok szakadnak fel a közönségbõl. A központi figura aztán maga köré gyûjti az õsi legendák misztikus figuráit, akik idõrõl idõre szürreális házioltárrá állnak össze. Szájtátva lehet nézni, ahogy a táncosok, az új alázatosak egyéniségüket a nagy cél érdekében maguk mögött hagyva emberfelettit teljesítenek. A mû hibátlan és kissé lelketlen, de még ez is stílus és kortünet, sõt: tendencia a "forradalmi" koreográfusok körében. A Tanzquartier közönségétõl én még nem láttam olyat, hogy ne verte volna szét a házat egy-egy közepes darab után is, ez pedig egy pontosan szerkesztett, nyûhetetlen testekkel kiállított, lélegzetelállító verzió. Nagyszabású menekülési stratégia.

Bécs, július 28., a Trafóban november 4-én és 5-én

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.