Film - Nem csíp - Michel Gondry: Zöld darázs

  • - ts -
  • 2011. január 20.

Zene

Az megvan, amikor Bart Simpson dobol? Pedig nagyon vicces;
arról szól a dolog, hogy egy remekműből - Michel Gondry a The White Stripes The Hardest Button To Button című számához készített videoklipjéből - is lehet további csodákat kihozni, és még csak erőlködni sem kell hozzá. Bart halad a dobjával, előbb ki a házukból, aztán végig az utcán, épp úgy, mint a híres klipben. Egyszer csak meglátjuk, hogy a másik utcán közeledik maga a White Stripes, úgy, ahogy ismerjük, csak persze Simpson-fejük van... A karambol elkerülhetetlen. Azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy a valamikor a harmincas években rádiójátékként elindított, majd képregényként fénykorát élő, aztán a hatvanas években tévészériaként még Bruce Leet is csatasorba állító Zöld darázs remekmű lenne, de hát épp az ilyen valahai középfajú közkincsek adhatnak korlátlan lehetőségeket egy invenciózus alkotónak. S e téren nagyon nincsen okunk Michel Gondry portfólióját kétségbe vonni. Azt meg ugye már mondani sem kell, hogy a képregények vászonra applikálásának mióta van s meddig lesz még szezonja (sokáig, füled érjen bokáig). Akkor válik kicsinyt gyanússá a dolog, amikor - az élmény napnál is világosabban igazolja: teljesen feleslegesen - bejátszik korunk újabb masszív trendje, a 3D is. Nem lesz ez már kicsit sok a jóból?

Még ez is kevés. Talán azért, mert a sok csoda kioltja egymást. Vagy inkább azért, mert az utolérhetetlen kliprendezőből felkapott játékfilmalkotóvá előlépett Gondry nem fordított elég gondot arra, hogy filmje - a csinos apróságok olykor tagadhatatlanul szellemes ötletein túl - elszakadjon a különböző hendikepekkel, de kétségtelen győzelmi esélyekkel nekivágó álarcos igazságosztók megszokott műsorától. Mintha a ráfordított energiák nem nőttek volna túl egy kellemes délutáni kávézáson, ami alatt jószerivel csak a szereposztásról esett szó, aztán rohanni kellett valami más fontos ügyben valahová. Ráadásul evvel is lehetett volna piszmogni kicsit; bár Christophe Waltz (a Becstelen brigantyk utáni) újabb gonoszának nyilván sokan örülnek - ezúttal egy olyan szerepet sikerül túljátszania, amit eleve túl kell játszani, tehát még a túljátszást is túljátssza. Mi a két Edward jelenlétének örültünk, bár ők sem lendítettek sokat a dolgokon.

Ez a film gyenge lett, de legalább megint megnéztük százszor a The Hardest Button To Buttont - zene és kép, és együtt a kettő, barátom, egyszerűen zseniális.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.