Balogh Magdolna

A megszokott rövid, szikár, pontos mondatok, a műforma fiktív levél, apropóját egy réges-régi családi tragédia és az azt övező hallgatás adja.

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

„…azért vagyunk itt, hogy olvassunk” – olvassuk. Olvasunk, hogy megismerjük és megértsük magunkat és másokat, olvasunk, hogy megismerjük és megértsük a világot (a múltat, a legtágabb értelemben vett szellem, a kultúra értékeit), olvasunk egzisztenciális szükséglettől vezettetve, „életre-halálra”, ahogyan Esterházy Péter írta.

Pavel Vilikovský (1941–2020) a szlovák posztmodern próza nagymestere volt, igazi sztár, akit nálunk Esterházy Péter szlovák megfelelőjeként szokás emlegetni.

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

A 2022-ben Nobel-díjjal elismert francia írónő legközelebbi rokona a közelmúlt világirodalmából Karl Ove Knausgård.

Egy fiatal nő, Alena Sabuchová enged a csábításnak, és elkísér egy fotóst a lengyel–litván–belorusz hármas határ környékére, Podláziába (Podlasie).

A lengyel etnikai nacionalizmus főideológusáról szóló esszénk első, múlt heti lapszámunkban megjelent részében nézeteit és történelem­szemléletét foglaltuk össze. Most az 1918-ban függetlenné vált Lengyelországban betöltött politikai szerepét tekintjük át.

A hegyek ölelte kisváros lát­képe és a naivan bájos gótikus Szent Katalin-szobor: a könyv borítóján a vizuális jelek nemcsak a könyv témáját, hanem alaphangulatát is megadják.

A fiatal lengyel szerzőnek eddig három könyve jelent meg magyarul: első kötetében, a Reisefieberben elsősorban az énkeresés motiválta, az utóbbi kettőben pedig zsidó és ukrán gyökerekkel rendelkező családja történetét idézi meg, mindkét műben más-más módon lépve el a családregény hagyományától.

Egy Pozsonyban élő negyvenes nő (feleség és anya) elhatározza, hogy megtanul šumiaci főkötőt varrni és hímezni. E célból két éven át látogatja a nyolcvanéves Il’kát, a mesterség egyik utolsó képviselőjét, alkalmanként öt órát utazva Pozsonyból a Felső-Garam mente, Liptó, Gömör és a Szepesség határán fekvő faluba (magyar nevén Királyhegyaljára).