A szerző halála után két évtizeddel azonban Galló unokájának, Fullajtár Andreának köszönhetően végre napvilágot látott ez a lágerekben főbelövés terhe mellett rejtegetett, ceruzacsonkokkal papírcetlikre, később füzetekbe írt szöveg.
A könyv megjelenésével párhuzamosan színházi előadás is készült a napló anyagából a Gólem Színházban, Fullajtár Andrea előadásában: a Borgula András rendezte monodrámában kiemelt szerepet kap a napló korabeli kiadástörténetével kapcsolatos levelezés megidézése, aminek révén a mű rögtön többszörös megvilágításba kerül. Az 1966 és 1978 közötti években született dokumentumok – lektori jelentések, Galló Olga szerkesztőkkel, kiadói és pártpotentátokkal folytatott levelezéséből vett részletek – beépítésével a darab úgy tart tükröt a Kádár-kor bornírt kiadáspolitikájának, hogy a történetből kirajzolódik a hatvanas–hetvenes évek létező szocializmusának a vészkorszakkal, a zsidóüldözéssel kapcsolatos felemás emlékezetpolitikája, amely az „antifasiszta küzdelem” szlogenjével nemcsak elfedte 600 ezer magyar zsidó tragédiáját, hanem magát a témát is a szőnyeg alá akarta söpörni. (S ez még azzal együtt is igaz, hogy az utóbbi évek kutatásai éppen azt bizonyítják, hogy az antifasiszta narratíva működtetése mégiscsak lehetőséget nyújtott a zsidóüldözés témájának a közbeszédbe emelésére.)
Galló Olga, a Népszava tárcaírója, egykötetnyi elbeszélés kéziratával (és tizenkét megjelent elbeszélés pozitív kritikáival) ígéretes szépírói karrier elején áll, amikor édesanyjával együtt előbb az óbudai téglagyárba hurcolják, majd 1944. július elején (talán csupán napokkal azt megelőzően, hogy Horthy július 6-án nemzetközi követelések és a szövetségesek normandiai partraszállása hatására leállíttatta a deportálásokat) Auschwitz-Birkenauba szállítják. Édesanyja rögtön a gázkamrába kerül, őt magát 1944 decemberében egy ezerfős női transzporttal Hochweilerbe (a kiterjedt gross-roseni lágerrendszer egyik altáborába) szállítják. Ez ugyan hivatalosan nem megsemmisítőtábor, ám a nehéz fizikai munka, a rossz élelmezés és hiányos ruházat, az orvosi ellátás és a higiénia kétségbeejtően primitív szintje miatt az életben maradásra kicsi az esély. 1945 telén Hochweilerből gyalog indítják útnak a leromlott szervezetű, alultápláltságtól, betegségektől sújtott nőket az ország belseje felé. Aki nem tud továbbmenni, azt ott helyben agyonlövik, nincs energia szolidáris gesztusokra. Galló Olga a harmadik napon megszökik a menetből, szerb munkások segítségével elrejtőzik egy cukorgyár pincéjében, végül Breslauba (a mai Wrocławba) kerül, és az egyik ottani lágerben éli át a város 84 napig tartó ostromát. (A mintegy 450 oldalas napló lengyel történész szakértők szerint az egyetlen korabeli dokumentum, amely Festung Breslau ostromáról fennmaradt.) A felszabadulás itt éri Gallót 1945 májusában, francia és olasz kényszermunkások között. Hogy megélheti, legalábbis részben, egy francia fogolynak, Allnak köszönheti, akivel házasságnak álcázott, egymást kölcsönösen támogató baráti kapcsolatban éli át a breslaui hónapokat. Majd az év júniusában visszaérkezik Rákosszentmihályra, ahol otthonukat kifosztva, idegenek által elfoglalva látja viszont.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
