Witold Gombrowicz 1904-ben született, nemesi családban. Varsóban végezte iskoláit, jogi tanulmányokat folytatott, de nem doktorált. Írói pályája az 1935-ben folyóiratban megjelent Yvonne, burgundi hercegnő c. drámával indult, de csak 1937-ben robbant be Ferdydurke című regényével az irodalomba. Gombrowiczot 1939-ben Argentínában érte a II. világháború kitörésének híre. Nem tért vissza Lengyelországba. Buenos Airesben telepedett le, ahol évekig nem volt sem rendszeres munkája, sem állandó bevétele, mígnem 1947-ben egy ottani honfitársa segítségével eljutott a lengyel diaszpóra pénzügyeit szolgáló varsói Bank Pekao argentínai fiókja, a Banco Polaco vezetőihez, akik 1955-ig bankhivatalnokként alkalmazták. Argentínából 24 év után tért vissza Európába, egy egyéves Ford-ösztöndíjjal Berlinben töltött év után a dél-franciaországi Vence-ben telepedett le, ott halt meg 1969-ben.
Perifériáról perifériára
Műveit másfél évtizeden át „vasárnapi íróként” írta – jó ideig a megjelenés esélye nélkül, míg 1951-ben a párizsi Kultura c. lengyel folyóirat legendás főszerkesztője, Jerzy Giedroyc rá nem vette, hogy írjon a lapnak naplójegyzeteket, amelyeket azután egészen 1966-ig rendszeresen közölt is. Később gyakorlatilag a teljes szöveget megjelentette három kötetben. A Napló folyóiratbeli közléseit nehéz volna túlbecsülni az oeuvre szempontjából, hiszen tizenöt év után ezek voltak az első lengyel nyelven írt szövegei az író immár emigrációban folytatódó pályáján.
Nem véletlenül írja magáról Gombrowicz, hogy az irodalom self-made-manje, aki háromszor debütált: először a háború előtt Lengyelországban, majd Argentínában, azután az emigrációban lengyelül. „[A]rrogáns és gúnyolódó egóm erővel tört be az irodalomba (…) egyiket sem úsztam meg megaláztatás nélkül” – emlékezik vissza a többszörös pályakezdés kínjaira. (II. 257.) Voltaképpen mindegyik pályakezdéséről elmondhatjuk, hogy az egyik perifériáról egy másikra került: Lengyelország és Argentína mellett a zárványszerű létmódba kényszerített emigráció korlátozott nyelvi és kulturális hatókörrel bíró irodalmát is periferikus képződménynek tekinthetjük, még akkor is, ha az emigráció irodalmának 1948/49 és 1989 között megkérdőjelezhetetlen szerepe volt az értékteremtésben és az értékek megőrzésében.
Argentínába kerülve Gombrowicz lényegében mindenét elvesztette: családját, társadalmi beágyazottságát, az ígéretes pályakezdő író pozícióját, kulturális közegét. Nyelvét megőrizte ugyan, de sem a helyi lengyel értelmiséggel, sem az emigrációval nem találta a közös hangot. Ha nincs a párizsi Kultura és Giedroyc, sehol sem publikálhatott volna, mivel a lengyel emigráns irodalom másik fóruma, a londoni Wiadomości köre számára érthetetlen és idegen volt a művészete. De nem tudott zöldágra vergődni az argentin kulturális elittel sem: tönkrezúzta bálványukat, Borgest, akit másodlagos alkotónak tartott, az argentin íróknak pedig szemükre vetette, hogy egyéni útkeresés helyett mindegyre nemzeti kulturális közösségük elvont ügyeivel foglalkoznak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
