A levél címzettje az írónő halott nővére, akit ő maga nem is ismert, és akiről csupán egy véletlenül elkapott beszélgetésfoszlányból szerzett tudomást tízéves korában, ahogyan arról is, hogy Ginette diftériában halt meg 1938-ban (hét hónappal azelőtt, hogy a betegség elleni védőoltást kötelezővé tették). Az írónő hetvenévesen fog hozzá, hogy a hat évtizeddel korábbi augusztusi vasárnapot felidézve (anyja ekkor beszélt egy kuncsaftjának a halott gyerekről) a családi múlt egy homályos foltját felidézze. „Ha megírom ezt a történetet, kiélesedik az elmosódott lenyomata annak, amit átéltem, olyan lesz, mintha egy hatvan éve a szekrényben őrzött filmtekercset először hívnék elő.” Azt kutatja, mit érzett akkor, tízéves korában, s azt is, hogyan gondolkodik erről a megírás idején (hetvenévesen). Milyen „cselekvő igazságokat” hordoz kettejük sorsa: övé, az életben maradotté és a másiké, aki halálával „kis szent” lett a szülei számára? Az erősen esszéisztikus szövegben az író arra kérdez rá, következik-e Ginette életéből és halálából valami, ami fontos lehet számára, és vajon átírja-e a kislányként meghalt nővér létezése Annie-nak a szüleihez (elsősorban az anyjához) fűződő viszonyát.
Ernaux írói eljárását ismerjük a korábbi műveiből, s nem véletlen, hogy A másik lány szorosan tapad A hely, illetve az Egy asszony című munkákhoz. A kutatás, a visszatekintés tétje is ugyanaz, mint ami az említett művekben volt: az írás révén alámerülni az ismeretlenbe, s „a folyamatosan megsokszorozódó függönyöket” elhúzva feltárni valamit a személyiség titkaiból. Ennek Ernaux-nál mindig társadalmi tétje is van, írásai éppen attól érdekesek, hogy vizsgálódásai a lélektani felismeréseken túl egyúttal szociológiai érdekűek/érvényűek is. Talán pontosabb, ha azt mondjuk, a lélektani megfigyeléseket társadalmi összefüggésekbe állítja, emiatt művei korrajzként is tanulságos olvasmányok. A nemzedéke tapasztalatait összefoglaló Évek mellett éppen az említett két történet egyszerre távolságtartó és empatikus portréiból tanulhatunk sokat a vidéki, kisvárosi Franciaország 20. századi kisemberének létlehetőségeiről. S arról is, amit ugyanott – a szülők sorsába belefűzve, saját tapasztalatai alapján ír meg a társadalmi felemelkedés, a középosztályba kerülés folyamatáról annak minden ambivalens következményével együtt. Amelyek közül kétségtelenül a leginkább keserű számára az, hogy a kulturális tőke megszerzésével párhuzamosan eltávolodik, és valamelyest el is idegenedik a családjától.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
