A rendszerváltást követően Lengyelországban is megindult az elődök keresése, és a jobboldal ott is a két háború közötti időszakban talált folytatásra méltónak ítélt hagyományokat. A kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) párt emlékezetpolitikájában az utóbbi évtizedben – sokak szerint a 2010-ben bekövetkezett szmolenszki katasztrófa óta – éles fordulat állt be, s a párt egyre inkább a szélsőjobbhoz közeledik. Erre utal, hogy a hivatalos nyilvánosságban egyre gyakrabban kerül elő Roman Dmowski életműve. Igaz, nem előzmény nélkül.
1999-ben, Roman Dmowski halálának 60. évfordulójára a(z akkor jobboldali többségű) lengyel parlament határozatot fogadott el, amelyben „elismerését fejezi ki a nagy államférfinak a független Lengyel Állam újjáépítéséért folytatott harcáért és munkájáért, és megállapítja, hogy jó szolgálatot tett a Hazának”. „A versailles-i békekonferencián döntő mértékben járult hozzá határaink, különösen a nyugati határok megállapításához.” „Különösen fontosnak tekintjük, hogy nagy jelentőséget tulajdonított a katolicizmus és a lengyelség szoros kapcsolatának a Nemzet fennmaradása és az Állam újjáépítése szempontjából.”
Dmowskiról országszerte utcákat neveztek el, szobrokat állítottak a tiszteletére, Wrocławban 2013 óta híd viseli a nevét. A Dmowski-kultusz csak az utóbbi néhány évben számos állami kezdeményezésben öltött testet. Szobrot kapott Varsó egyik fontos közlekedési csomópontjában; 2020-ban a kulturális miniszter, Piotr Gliński kezdeményezésére megalapították a róla és Ignacy Paderewskiről (világhírű zongoraművész és zeneszerző, politikai aktivista, 1919-ben egy szűk évig a független Lengyelország első miniszterelnöke – a szerk.) elnevezett, a „nemzeti gondolat örökségét” szolgáló intézetet (IDMN), majd 2020 novemberében Dmowski lett a névadója a varsói Keleti pályaudvarnak. Amikor 2021 decemberében egy csoport petíciót adott át a varsói városvezetésnek azt kérve, hogy a Dmowski körteret (Rondo Dmowskiego) nevezzék át A Nők Jogai körtérnek, azonnal vészharangot kongattak, mintha a petíció benyújtói ezzel az egyetlen névváltoztatási kérelemmel en bloc a nemzeti emlékezetből akarták volna kitörölni a „lengyel függetlenség atyját”.
De ki is volt ő, és mi indokolja helyét a lengyel nemzeti panteonban?
Személyisége és nézetei
Roman Dmowskit (1864–1939) kétségtelenül fontos hely illeti meg a lengyel történelemben: ő volt az, aki az I. világháború után Versailles-ban a lengyel tárgyalódelegációt vezette, és Paderewskivel együtt aláírta a békeszerződés dokumentumait. Hívei elsősorban az ő diplomáciai és szónoki képességeinek tulajdonítják az új állam kialkudott és a nagyhatalmak által garantált nagyvonalú határait (amelyek jóval túlterjedtek a lengyel etnikai határokon). Kritikusai ugyanakkor joggal jegyzik meg, hogy Dmowski Versailles-ban játszott szerepét erősen túlhangsúlyozzák, és nem tudni, milyen eredmény született volna, ha más áll a helyén. A diplomata személye a dokumentumok tanúsága szerint erősen megosztotta a nyugati delegációkat: a franciák rokonszenveztek vele, a brit küldöttség tagjainak azonban ellenszenvesek voltak nyíltan antiszemita megjegyzései. De Dmowski nemcsak politikus és diplomata, hanem ideológus is volt, aki a modern lengyel nacionalizmus alapvető eszméit, stratégiáit megalkotta, és hosszú távra programot adott a lengyel jobboldalnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
