Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.
Igazi szenzációnak ígérkezett ez a lágernapló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magánkiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.
„…azért vagyunk itt, hogy olvassunk” – olvassuk. Olvasunk, hogy megismerjük és megértsük magunkat és másokat, olvasunk, hogy megismerjük és megértsük a világot (a múltat, a legtágabb értelemben vett szellem, a kultúra értékeit), olvasunk egzisztenciális szükséglettől vezettetve, „életre-halálra”, ahogyan Esterházy Péter írta.
Pavel Vilikovský (1941–2020) a szlovák posztmodern próza nagymestere volt, igazi sztár, akit nálunk Esterházy Péter szlovák megfelelőjeként szokás emlegetni.
A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt önéletrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.
A 2022-ben Nobel-díjjal elismert francia írónő legközelebbi rokona a közelmúlt világirodalmából Karl Ove Knausgård.
Egy fiatal nő, Alena Sabuchová enged a csábításnak, és elkísér egy fotóst a lengyel–litván–belorusz hármas határ környékére, Podláziába (Podlasie).
A lengyel etnikai nacionalizmus főideológusáról szóló esszénk első, múlt heti lapszámunkban megjelent részében nézeteit és történelemszemléletét foglaltuk össze. Most az 1918-ban függetlenné vált Lengyelországban betöltött politikai szerepét tekintjük át.
