Ditlevsen magánéleti fordulatokban bővelkedő éndrámája olvasmányos, látszólag könnyed stílusa befogadóbarát. Megkapó az elbeszélői hang kendőzetlen őszintesége, amellyel a szerző a saját felnövését, íróvá válását és gyógyszerfüggőségét elénk tárja mindazokkal az akadályokkal és küzdelmekkel együtt, amelyek egy magafajta proletárlány társadalmi felemelkedése előtt tornyosulnak.
Az érdekfeszítően bemutatott életrajzi anyag, a család és a társadalmi környezet érzékletes rajza, a női lét és a saját betegségének nyers és őszinte tárgyalása a művet kiemelkedővé avatja. Tove Koppenhága egyik munkásnegyedében születik, egy kazánfűtő apa és egy háztartásbeli anya második gyermekeként. A húszas–harmincas évek nagy recessziójának helyi lecsapódásaként Ditlevsenék is osztoznak az ott élő családok többségét sújtó szegénységben: mindennaposak az elbocsátások, általános a munkanélküliség. Tove apja, a szociáldemokrata mozgalomban is aktív munkásember több alkalommal partvonalra szorul. S bár története nem egyedi a Vesterbro negyedben, a családot sújtó szegénységet mindenáron leplezni akarják.
A család mint az elsődleges szocializáció terepe a társadalmi hierarchiát képezi le, maga is elnyomó és diszkriminatív, ez a szülő-gyerek viszonyban is visszaköszön, a horizont már korán kirajzolódó lehatároltságában, ahogy azt a Gyerekkorban olvashatjuk. Az apa progresszivitásának korlátait jól mutatja, hogy bár öntudatos munkásként magától értetődően küzd maga és az osztálya jogaiért, eszébe sem jut kétségbe vonni azokat a merev, évszázados konvenciókat, amelyek lánya szellemi felemelkedése elé akadályokat gördítenek: Tove hamar megmutatkozó íráskészsége és olvasásszeretete ellenére sem merül fel, hogy gimnáziumban taníttassák tovább.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
