Barotányi Zoltán

Salgótarján, sci-fi fesztivál, Darth Vader - ez együtt így szinte már túl sok is ahhoz, hogy igaz legyen. Mire meg kiderülne, hogy mindez még a semmihez is túl kevés, már késő: magába zár a vasbeton, s nincs menekvés a halálcsapdák, vadmalacok és üveggyárak városából.

48 órás dicsőítés, biliárd, drogprevenció, Biblia-olvasás, jégpálya, keresztény rap-pop-rock - mindez egy helyen, három napon keresztül, s hozzá a hivatalos programfüzet által is tolmácsolt örök remény: lehet, hogy megnyílik az ég Budapest és Magyarország, sőt a Kárpát-medence felett?

Dacára, hogy immár nemcsak az első, de a másodosztály küzdelmei is lezárultak, nincs csönd a magyar labdarúgásban. Továbbra is gyűrűzik az utolsó fordulóban kitört Fradi-botrány, a kicsit korábbra datálható tippmix-, bundaügy, ettől nem egészen függetlenül elkészült a Páva-bizottság jelentése (www.gyism.hu) a futballvandalizmusról, s ennek nyomán a kormány hétpontos intézkedési terve. Az állam úgymond kivonul a professzionális labdarúgásból, meg egyébként is, mindenki menekül, aki csak teheti (élükön Várszegi Gábor nagyvállalkozóval), sorra szűnnek meg az első, illetve másodosztályú profi klubok, s egyelőre még azt sem tudjuk, hogy pontosan mely csapatok bírnak elindulni a már nyáron rajtoló újabb bajnokságokban.

Módfelett nehéz a közeli és távoli múltról értekezni felénk, Kelet-Közép-Európában: kevéssé felemelő, ám annál fájdalmasabb a feladat, amit leginkább a szembenézés morális parancsa vezérelhet - a jutalom minden reménye nélkül. Még bonyolultabb az önvizsgálat olyan népek esetében, melyek történelmi útja nagyjából és egészében véres tragédiák, kínos csalódások és állandó kudarcok sorozata - s eme tudat megerősítésében lelkes szerepet vállalnak azon értelmiségiek is, akik a nemzet tragikus sorsára (s persze a tragikum kollektív lélekből fakadó sorsszerűségére) mutatván mintegy le is tudják a reflexiót és a kritikai önvizsgálatot. A kérdés iránt érdeklődők számára kiváló adalék lehet Norman Manea nálunk most megjelent esszékötetete, mely a szerző 1988 és 1992 között, emigrációban született írásait gyűjtötte egy csokorba.

A sors különös fintoraként idén egy napra esett a gyermeknap, a hősök napja és a tápiószentmártoni Attila (Atilla)-napok második felvonása. Nyugodtan mondhatjuk: a varázsdomb aljában, a jurták körül, az ősgyepen és lóháton megtörtént a három ünnep eggyéválása, a tönkölypehelyből, kuvaszból és Vikidál Gyulából összegyúrt tömény szinergia.

Kezdetben vala az ún. természeti állapot, amikor az emberek és az állatok még egymás mellett éltek a vadonban, s kapcsolatukat kizárólag a fajtaspecifikus étlapon betöltött hely határozta meg. Azóta, mint az köztudott, erőnek erejével a tápláléklánc tetejére küzdöttük magunkat, egykori sorstársainkat pedig hitszegő módon rácsok mögé zártuk.

A zárva várt Nyugat - Kulturális globalizáció Magyarországon (szerk. Kovács János Mátyás)

Szerencsére idén sem maradt el a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyháza egész napos Tavaszi Wicca Fesztiválja, így legalább megállapíthattuk, hogy a rendezvényen tiszteletüket tevő vasárnapi punkok, doom metal-rajongó tinédzserek, kristályárusok, kártyajósok és az e körben is kakukktojásnak számító Egely-rajongók szinte semmilyen veszélyt sem jelentenek társadalmunk rendjére.

Egyszerűen emlékezik meg a British Council kiállítása arról, hogy éppen fél évszázada sikerült megfejteni a genetikai információ hordozója, a DNS (angolul: DNA) pontos szerkezetét. Azóta a molekuláris biológia újabb eredményei már úgyszólván közkinccsé váltak: a sejtklónozásról szóló hírek ma már a baltás gyilkosságtól balra, illetve a szakadt kombinéjába bonyolódott lánytól jobbra találhatók az igényesebb lapokban.

Az Utazás 2003 kiállítás remek alkalmat kínál hazánk direkt e célokra kiképzett polgárai számára, hogy átlátszó marketingtrükkök bevetésével legalább egy picit szebb színben tüntessék fel ismert tájainkat. A látogatóban eközben kellemesen megerősödnek a már iskoláskorban rögzült regionális sztereotípiák, és egy-két órányi tuszkolódással egybekötött sodródás után a leendő turista tán még arról is meggyőzhető, hogy Miskolc sem egy elveszett város.

Anapokban múlt ötven éve, hogy átadta setét lelkét a teremtőnek a sztálinizmus névadója, akinek megadatott milliók soha be nem teljesülő álma, a nemzedékeken átnyúló, bár némileg kétes világhír. A Centrális Galériában látható, a Nyílt Társadalom Archívum által életre hívott Sztálin-kiállítás rendezői egyetlen pillanatra fokuszáltak: a diktátor halálára, no és persze a gyászra, a temetésre, a drága halott emlékének apróbb módosulásaira meg a viccekben is megénekelt újratemetésre. Az első megragadható, jól dokumentált momentum az a pillanat, amikor a sajnálatos esemény hírré válik: a galéria falát végestelen-végig borítják a megrendítő gyászhírről tudósító egykorú nekrológok: a béketábor valamennyi fontosabb periodikája képviselteti magát egy-egy fantáziadús első oldallal, s akkor még nem is számoltunk a nyugati szatellitpártok meg a sokszor még náluk is véresszájúbb útitárs értelmiségiek lapjaival. Mint a mellékelt, s a falon szintúgy fellelhető rendőrségi jelentésekből kiderül, a téeszújságok, az üzemi lapok szintjén nem mindig sikerült biztosítani a gyász kellő méltóságát, és a fekete keretes Sztálin-kép meg az obligát nekrológ gyakorta volt kénytelen osztozni az új trágyázási módszerekről szóló lelkes beszámolókkal s más nemtelen anyagokkal.

Tiszta szerencse, hogy az mtv márc. 15-én, úgy déltájban levetítette a Fekete gyémántok klasszikus, Várkonyi-féle adaptációját. Említett mű a nagy mesemondó gigantikus víziója a magyar kvázikapitalizmus születéséről, mely korszak mintha jelenünkben kelt volna új életre. Az élménnyel felvértezve az ember már nyugodt szívvel vetheti magát az ünneplő városba, ahol majd nyilván elválik a szar a májtól, illetve Berend Iván Kaulmann Félixtől.