Az Utazás 2003 kiállítás remek alkalmat kínál hazánk direkt e célokra kiképzett polgárai számára, hogy átlátszó marketingtrükkök bevetésével legalább egy picit szebb színben tüntessék fel ismert tájainkat. A látogatóban eközben kellemesen megerősödnek a már iskoláskorban rögzült regionális sztereotípiák, és egy-két órányi tuszkolódással egybekötött sodródás után a leendő turista tán még arról is meggyőzhető, hogy Miskolc sem egy elveszett város.Magyarország a körülmények szerencsétlen összjátéka s az arctalan nagyhatalmi önkény nyomán nem rendelkezik semmilyen látványos, ún. természeti adottsággal: tengerpart, égbe szökő hegyek, működő vulkánok, gejzírek, vízesések, esőerdők híján marad a Mátra, a Balaton, a Tisza-tó meg a két-három évente ritmikusan visszatérő zöldár, ez pedig tán még egy kis békebeli katasztrófaturizmushoz is kevés volna. Ám ezek csak a nyers tények, melyek felületén sem érinthetik a mélyben rejtőző igazságot - elvégre a világot, legalábbis jeles államférfiúnk szavai szerint, félig akaratból építették: pusztán a kételyre még egy termálfürdőt sem lehet bazírozni. Nos, a lelkesedés és a jó szándékon alapuló üzleti számítás nem hiányzott az Utazás 2003 kiállítás szervezőiből és résztvevőiből. A három kiállítási csarnokból kettőt a belföldi kínálat töltött meg, és a maradék azoknak jutott, akik mindenáron Marokkóban, Törökországban vagy az egykori Bantusztánból kinőtt Zulu királyságban akarnák elkölteni féltve gyűjtött fillérjeiket. Mindazonáltal - jó szokás szerint - ismét a magyar szekció volt a tanulságosabb és a szórakoztatóbb.
Kolbász, kerítés
A magyar turizmus a világban uralkodó verzióknál sokkal archaikusabb formában fejlődött ki. Jelmondata szerint hazánk az az ország, amelyet a kedves vendég akár a gyomrában is hazavihet. Az etetés-itatás hagyománya, ami alatt a vendég finomabb-durvább megtömése és rajtaütésszerű leitatása értendő, továbbra is eleven: a közelmúlt példái alapján a helyi erők látnivalóan még a disznótor/feles/Bilagit triptichon iránt riadt közönnyel viseltető EU-hatalmasságok esetében sem bírnak lekattanni a tortúraszerű zabáltatásról. Amúgy is haladni kéne már a korral, s aki hallja az idők szavát, az nem habozik lépni, manapság a pörköltszaftra és a nagyfröccsre alapozott vendégvárást rendre ki kell egészíteni a wellness nevű újsütetű mániával. A kiállítók érzik az idők szavát, próbálnának is újítani, de azért jobban szeretnek visszanyúlni a jól bevált hagyományokhoz, elvégre lakosságunk - az ún. belföldi fizetőképes kereslet - jelentős hányadának legfőbb szórakozása a módfelett egészségtelen életvezetés. Kiválóan szemlélteti mindezt az idei kiállítás anyaga is: az ezúttal kitüntetett helyre sorolt, most bemutatkozó Dél-Alföldi Régió kínálatát diszkrét kolbászhegyek övezik, a paprikásszalámi-halmok mögül pedig sejtelmesen rajzolódik ki a mini látványkisüsti-szeszfőzde sziluettje. A javarészt vörösrézből készült desztilláló tényleg csodás - körülötte az entrópia által vezérelt spontán rend illúzióját keltve csoportosulnak a palackozott ágyaspálinka-halmok. Mi tagadás, ez utóbbira van is kereslet: dél körül egy majdnem teljesen kiürült palack felett poharazgat két nekiveresedett fejű turisztikai szakember, miközben vidám nótaszót sodor feléjük a nekivadult tömeg. A direktebb marketing érdekében persze minden lehető eszközt be kell vetni: a néptáncos menyecskék mellett ősmagyarok, huszárok nyüzsögnek az oldalunkon, a prospektusokból gyorsan kiderül, hogy idén már tizenötödször rendezik meg a tavaszi hadjáratot, és tán a hollywoodi sikeren felbuzdulva Szombathelyen, a vasi vasemberek hazájában gladiátorjátékok lesznek: az egyik sisakot, pajzsot, dárdát öltött versenyző élő inzertként, órákon át mozdulatlanul áll, komoly morfondírozásra késztetve az órabér és a teljesítmény közötti szoros sztochasztikus kapcsolat létében vakon hívő publikumot. Magyar turisztikai szemle persze nem is létezhet lovasbemutató nélkül: egykoron volt lovasnemzeti imázsunk ugyan romokban, de azért valamit még lehet vele kezdeni - az alternatív opciók tekintetében forduljunk nyugodtan a Turf magazinhoz. A kiállítók is lassan belátják, a táj megkapó szépsége önmagában nem eladható, kell hozzá más is: kulturált szállás, esetleg kecsegtető vadászati lehetőség - ha egy mód van rá, legálisan is kilőhető állatokkal - vagy egy golfpálya, amelynek változatos térszerkezetéről készséggel gondoskodik a világviszonylatban páratlan szorgalmú magyar vakond.
Egyszer egy szép napon
A városmarketing művelőinek régi bajuk, hogy az országjáró turisták fejében alig mozdítható sztereotípiák élnek hazánk fontosabb településeivel kapcsolatban. A nép általában úgy véli, Pécs szép és kedves város, Miskolc pedig ronda és szürke. Komlót, Kazincbarcikát és "zdot egyáltalán nem ismerik, ami már csak azért is nagy kár, mert így hiányzik az összehasonlítási alap. A makacs előítéletekkel nehéz megküzdeni. Aki jó pozícióból indul, annak már csak rakni kell a tűzre, és ügyelni arra, nehogy a turista véletlenül elvetődjön a panelzónába vagy a nemrég bezárt és most éppen rohadófélben lévő technoindusztriális emlékhelyekre - aki viszont vesztes állásból kezd, annak nehéz jól kijönnie a játszmából. A miskolciak mindenesetre dicséretet érdemelnek várospropagandájukért: miután a helyi kohászattal együtt széthullott a DVTK és az Edda Művek is, a hiányt megpróbálják betölteni a múltba vesző kereskedővárosi emlékek tétova élesztgetésével, a régi belváros gondosan felújított maradványaival, a városperem látnivalóival (diósgyőri vár, Tapolca, Lillafüred), a színházi/operaélet helyszíneivel (már most nyerhetők jegyek a Bartók + Csajkovszkij 2004, Miskolci Nemzetközi Operafesztiválra) meg a DVTK-pályára álmodott lóversennyel. Kétséges persze, hogy a fanatikus Diósgyőr-drukkerek hogyan fogadnák, ha Oláh, Tatár, Borostyán és Fükő elárvult posztját versenylovak, rosszabb esetben műnyulak és agarak foglalnák el - de van egy olyan érzésünk, hogy ez a szempont már aligha számít.
Barotányi Zoltán
