Dacára, hogy immár nemcsak az első, de a másodosztály küzdelmei is lezárultak, nincs csönd a magyar labdarúgásban. Továbbra is gyűrűzik az utolsó fordulóban kitört Fradi-botrány, a kicsit korábbra datálható tippmix-, bundaügy, ettől nem egészen függetlenül elkészült a Páva-bizottság jelentése (www.gyism.hu) a futballvandalizmusról, s ennek nyomán a kormány hétpontos intézkedési terve. Az állam úgymond kivonul a professzionális labdarúgásból, meg egyébként is, mindenki menekül, aki csak teheti (élükön Várszegi Gábor nagyvállalkozóval), sorra szűnnek meg az első, illetve másodosztályú profi klubok, s egyelőre még azt sem tudjuk, hogy pontosan mely csapatok bírnak elindulni a már nyáron rajtoló újabb bajnokságokban.Amagyar foci, mely kifejezés alatt jelen esetben a hivatásos élvonalbeli klubok produkciója értendő, a lelke mélyén valahol mégiscsak üzlet, ráadásul papíron pontosan ugyanazok az elvárások érvényesülnek vele szemben, melyek a szórakoztatóipar más piaci szegleteiben szokásosak: nekünk e szempontból csak azt kell néznünk, mennyiben működik magas színvonalú szolgáltatásként, illetve mennyire része a gyorsan integrálódó komplex szórakoztatóipari ágazatnak. Mindenekelőtt azt kell megfigyelnünk (s itt most Dénes Ferenc egy, a Replikában megjelent futball tárgyú írására hagyatkozunk), hogy a futball mennyiben állít elő minőséget, van-e minderre fizetőképes kereslet, történnek-e nagy összegű beruházások, menynyiben szolgálják a szurkolók igényeit megfelelő létesítménykomplexumok, s persze mekkora a médiaverseny a közvetítési jogok megszerzéséért. Hogy hol büdösebb a klozet, hol undorítóbbak a rigmusok, vagy hol működik több bögrecsárda a pálya területén, mellékes, bár nem lényegtelen.
Menekül, végre
A válaszok: a magyar foci nem állít elő minőséget, ennek megfelelően jelentős (üzletileg értékelhető) kereslet sincs rá. Ha történtek is relatíve nagy összegű invesztíciók a közelmúltban (Várszegi korábbi bevásárlásai, a futballnak nyújtott viszonylag jelentős állami hitel), ezeknek mára nem maradt folytatásuk, sőt az említett két szereplő (Várszegi, illetve az állam) éppen most törekszik arra, hogy radikálisan csökkentse jelenlétét a futballpiacon. A stadionrekonstrukciós program ért el ugyan néminemű részeredményeket, ám ezzel kapcsolatban örökké ott motoszkálhat a gyanú a kivitelezők/beruházók és legvégül a szurkolók fejében: mi lesz, ha megszűnik a csapat, mire a stoplik alá a szép új stadion is elkészül. Arról, hogy a futball mennyire integrálódott az úgymond egyre komplexebbé váló szórakoztatóiparba, inkább szó se essék: egy borozó-játékterem-futballpálya-szlovák tippmixiroda típusú gráf rajzolható fel. A médiaközvetítési jogokról annyit: a válogatott utóbbi időben mutatott javuló formája (a nálunk is csekélyebb terjedelmű törpeállamok csapatait sikerült nagy biztonsággal lealázni) nyomában ősszel vélhetőleg megnőhet a válogatott meccsek iránti médiaérdeklődés, mely a tavaszi szezonban igen szerénynek mutatkozott.
A jelentősebb botrányok után rendre megnő a közvélemény (értsd: a média) által is erősített igény, hogy az állam végre vonuljon ki a "profi" labdarúgásból. Jelentős kérdés, hogy mennyire van értelme az efféle kívánságoknak egy olyan országban, ahol az állam nagyjából és egészében, közvetve vagy közvetlenül mindenhol jelen van, akár mint tulajdonos, akár mint megrendelő, avagy mint hatóság. Az állam kivonulása ugyanis többek között azzal járna, hogy az állam vinné a zömmel köztulajdonban lévő labdarúgópályákat, miáltal a futballklubok szó szerint az utcára kerülnének, az állam pedig hetivásárok, keresztény rockfesztiválok rendezésére, illetve gigantikus fóliasátorként hasznosíthatná az így felszabadult négyzetmétereket. Mindegy, a múlt heti kormányülésen az olcsó népszerűség hajhászásától magát soha meg nem tartóztató kabinet úgy döntött, hogy hangzatosan kivonul a profi labdarúgásból - az összképet csak némileg rontja, hogy oda tulajdonképpen soha nem is vonult be a fent már méltatott (amúgy igen jelentős) kötelező mértéken felül. Hogy a kormány nem sieti el a dolgát, azt jelzi az is, hogy Gyurcsány miniszter háromévnyi haladékot kapott kollégáitól arra, hogy végképp szüntessék meg magáncégek (értsd: a klubok tulajdonosai) közpénzből történő kistafírozását - de azért az utánpótlás-nevelésre és a létesítményfejlesztésre továbbra is költenek majd. Érdemes ennek kapcsán végignézni, mennyit is ölt az állam az utóbbi időben a profi futballba. Az Orbán-kormány által összedobott 21 milliárdos csomagból 12,5 milliárdot szántak a stadionrekonstrukcióra - ezt a pénzt 15 éven belül kell visszafizetniük a kluboknak, illetve az önkormányzatoknak. A maradék 8,5 milliárdból 5,3 milliárd azon nyomban a sportminisztérium kezelésébe került (Bozsik-program, beléptetőrendszer finanszírozása), a maradékból pedig 1,3 milliárdot helyezett ki a profi labdarúgóliga a klubok feltőkésítésére, de hát ez - sejthetően - kevés volt arra, hogy a rozoga alapokon álló klubok talpra álljanak - arra viszont elég sok, hogy a nagyját kisíbolják a kasszából. A neki juttatott pénzzel a Magyar Labdarúgó Ligának 2006-ig kell elszámolnia a Magyar Fejlesztési Bank felé - a régi Naszreddin Hodzsa-mese tanulsága szerint addig vagy az MLL, vagy az MFB fog megszűnni; esetleg mindkettő, a profi futballal egyetemben. Volt még ezen kívül közvetett támogatás is: például azáltal, hogy mindössze jelképes összegeket fizetnek a felhasználók a futballstadionokért, illetve a rendfenntartásra szánt költségeket is igyekeznek az államra hárítani a klubok (az elmúlt bajnokságban vagy 350 milla erejéig ez sikerült is nekik), immár tudjuk, milyen eredménnyel.
Zöld sas, Vasas
Márpedig a magyar klubok az állam által dirigált kényszerelvonás nélkül is meglehetősen szar állapotban vannak - s ezt a két, eleddig legjobban kistafírozott/eleresztett klub példája mutatja a legjobban. A két csapatban közös, hogy az utóbbi időben a világban nagyjából példátlan módon egyazon ember, Várszegi Gábor milliárdos volt a többségi tulajdonos - ezt mellesleg az UEFA sem nézte volna jó szemmel, tekintve, hogy idén mindkét csapat kijutott az ún. nemzetközi porondra. Nos, ennek most vége: Várszegi kivonul a Ferencvárosból (amelynek milliárdos adósságát eltüntette, s közben még a csapatot is működtette), s csupán névleges, húszszázalékos tulajdonrészt tart meg. Az idáig hivatalosan meg nem erősített hír érezhetően pánikot váltott ki az egyesület vezetőiből és egykori játékosaiból: némelyek egyenesen úgy fogalmaznak, hogy hamarosan megszűnhet a (profi) futball az Üllői úton (a kemény mag meg nyilván örül, ő tudja, miért - fajtisztaság vagy valami hasonló, a Hypo mindenesetre árulkodó). Ráadásul az sem egészen világos, mi módon szabadul meg Várszegi a számára immáron terhessé vált tulajdonrésztől: a társaság majd száz százalékig a kezében van, ám az FTC birtokában lévő aranyrészvény erejéig beleszólhat a klub további sorsába, ráadásul Várszegi a 2001 júliusában megállapított 2,4 milliárd forintos vételárnak csupán felét (más információk szerint 40 százalékát) fizette ki. Könnyen lehet, hogy többet nem is fog, így azután várhatják a következő 650 milliós részletet Furulyásék, abból idén már aligha fognak újabb csodacsatárt vásárolni. Az MTK-ból viszont, úgy tűnik, csupán személyesen maga Várszegi száll ki: várhatóan ezen a héten jegyzik majd be azon új kft.-t, mely az MTK Hungária együttesét működteti - a csapat új tulajdonosai között ott lesz Fülöp Ferenc, az eddigi klubigazgató, továbbá Várszegi számos közeli munkatársa. Emellett biztos, hogy továbbra is Várszegi finanszírozza majd az utánpótlást az újdonsült bajnokcsapatnál, s élnek a Fotex és az MTK közötti szponzori és reklámszerződések is.
Adja, állja
A magyar csapatok jellemző pozíciója továbbra is a közeli csődhelyzet - hogy mást ne mondjunk, a Magyar Labdarúgó Liga jelenlegi formájában egyetlen sportvállalkozás nevezését sem fogadta el. Tipikus hiba, hogy a klubok olyan irreális bevételi tételeket ütemeznek be üzleti tervükbe, melyek vélhetően soha nem teljesülnek: a jelenlegi nyomott játékospiacon aligha lehet jelentősebb bevételeket realizálni (más részről meg örvendetes, hogy a piac lassan kezdi valódi értékükön kezelni focistáinkat). Más klubok inkább a szállítói tartozásokat halmozzák, lehetőleg több idényen keresztül, mint például a most szégyenszemre kiesett Kispest. Az első ligás csapatok közül, s ez majdnem hogy csodaszámba megy, eddig egyedül a Siófok megszűnése vehető biztosra: az időközben nevét Balaton FC-re változtató egyesület mögül az utolsó pillanatban kihátrált egy befektetői csoport (továbbá, ami alighanem fontosabb, a siófoki városi önkormányzat) - bár a kortárs magyar futballhistória fordulatait ismerve lehet, hogy július végén a Siófok sem hiányzik majd az első osztályban indulók közül.
Az alsóbb osztályokban már korábban is tapasztalt csődhullám idén is folytatódik - a csődbe jutott sportvállalkozások tulajdonosai immár bevált módon hagyják elpusztulni hullára adósodott cégüket (figyeljünk: a csalárd bukás fogalma a magyar futballüzletben eleddig teljesen ismeretlen - mint tudjuk, Stadler József sem ebbe bukott bele), majd bevásárolják magukat egy viszonylag tehermentes egyesületbe, melynek tulajdonosai többé nem kívánnak/bírnak focicsapatot eltartani, s új néven, esetleg pofátlan módon a régi cégér alatt próbálkoznak ismét. Ennek eredményeképpen rövid idő alatt már a második Diósgyőr néven szereplő focicsapat halad a jól megérdemelt enyészet felé, a Dunaferr tetemes adósságait alighanem hozzácsapják a hasonnevű állami cég ennél nagyságrendekkel tetemesebb veszteségéhez (helyette egy helyi magánbefektetői csoport az eleddig a Fót mögött álló céget vásárolta meg). A legtanulságosabb húzás persze a Vasas nevéhez fűződik: a Vasas SC vezetői tulajdonrészt vásároltak a most megszűnő kecskeméti csapat mögött álló labdarúgó kft.-ben, s az őszi szezont már a Fáy utcai Vasas-stadionban kezdenék - lehetőleg Vasas néven. Kár, hogy a fent ismertetett ravasz és szellemes tranzakció előtt még számos akadály tornyosul: legfőképpen az, hogy az említett egyesület által résztulajdonolt Vasas Kft. ötven millával plusz annak kamataival lóg a ligának (az említett kft.-t tulajdonosai alkalmasint kiürítették, majd eldobták, mint a használt kapcát, aminek jutalmaként a liga a Vasast visszaminősítette az ötödosztályba). Hogy másoknak mivel tartozik a Vasas, az majd csak akkor derül ki, ha mégiscsak elindulnak, s lehetőleg mérkőzés közben érkezik a végrehajtó, hogy elvigye magával - jobb híján - a szakadt mackókat meg a B kategóriás játékosokat. Vannak optimista utópisták, akik szerint lassan magától is beáll a magyar fociban az egyensúlyi állapot: a klubok nagy része kénytelen lesz amatőrökkel kiállni, a maradék profik fizetését meg radikálisan csökkentik - igazodva az anyagi lehetőségekhez (értsd: a kereslethez) -, akiknek meg nem tetszik, azokra vár Ciprus, Vietnam vagy a német harmadosztály - lényegesen kellemesebb kondíciók mellett. Ám soha nem hagyhatjuk ki a számításból, hogy mindig lesznek olyanok, akik - hülyeségből-e vagy aljas szándékból (pénzmosás), ne firtassuk - hajlamosak áldozni a magyar focira.
Barotányi Zoltán
Pávát látván
Elkészült, olvasható, sőt immáron nem is következmények nélküli az ún. Páva-bizottság jelentése, mi több, az érdeklődést iránta az is növelheti, hogy nyilvánosságra kerülése után Deutsch Tamás rögvest komolytalannak nevezte. Legfőbb konzekvenciái már a bevezetőben olvashatók - a többi meg a mellékletben: például mindenkinek ajánlható a szurkolói magatartásformák alapján felállított elasztikus osztályozási rendszer. Futballrajongó véreink ezek szerint lehetnek nézők, szurkolók, rajongók, ultrák, huligánok, csőcselék/bűnözők és manipulátorok, bár az egyes osztályok átjárhatók.
Az anyag mindenekelőtt leszögezi, hogy a legutóbbi (május 30., Fradi-pálya) botrány csupán az utolsó csepp a pohárban - az utóbbi évek 20 jelentősebb rendbontásának (ahogy a pogromszerű eseményeket kissé eufemisztikusan említi a szöveg) krónikája is olvasható a mellékletben. Miszerint a szurkolói agresszióval szemben semmiféle fellépés sem szokott volt történni, a felelőst általában meg sem találják, a tanulságokat (korsó, kútra) nem vonják le, így a sajnálatos események tetszőleges számban ismétlődhetnek. A jelentés készítői szerint a játék gyenge színvonala mindinkább a labdarúgás szubkultúráját tartja a lelátókon - a mob (értsd a lincselésre bármikor hajlamos csőcselék) ti. inkább szurkolótársait/rendezőgárdát nézi árgus szemmel, mintsem a mérkőzést. A futball - feszültségekkel teli - közállapotai úgymond mentegetik, eltűrik a jogsértéseket, ráadásul a labdarúgást az irreális anyagi igények elhúzódó szakmai, erkölcsi, továbbá anyagi válságba taszították - azaz nem csak a lelátókon kéne rendet tenni. Amúgy is: a sportszervezetek (úgymint: klubok, liga, szakszövetség) alig lépnek fel a szóbeli vagy tettleges agresszió ellen, bűnös mulasztásaikat egyenesen sorolni lehetne - mást ne mondjunk, előfordult, hogy azért fizettek le "vezérszurkolókat", hogy ne történjen semmi. Botrány esetében ritka a feljelentés, ha pedig mégis bírósági szakba kerül a dolog, a büntetés nevetségesen enyhe. Az, hogy hatályos jogszabályokat sem tartanak be, már csak hab a pályán - pedig mindössze a sporttörvény és végrehajtási rendelete, a polgári és a büntető törvénykönyv, a szabálysértési törvény meg a hatályos alkoholfogyasztási rendeletek érvényre juttatásáról lenne szó, potomság. A Páva-bizottság által megfogalmazott javaslatok közül sokat megfogadott kormányunk és a liga, másokat kevésbé, mindenesetre Gyurcsány miniszter, a jelentős konzervatív organicista futballfilozófus már ismertette A felelősség és a rend 7 pontja című programját. Szerinte a labdarúgás inkább áldozat, a szurkoló pedig nem való a gyepre, mert még kitapossa a végén. Bárándy szakminiszter már elkészíttette javaslatát, melyben a közösség elleni izgatás tényállását egyértelműsítik (még nem tudni, milyen irányba), a játékvezető a tervek szerint rögvest lefújja a meccset, ha nép tömeges cigányozásba/zsidózásba stb. fogna (a tavalyi bajnokságban óvatos becslés szerint a meccsek nyolcvan százalékát lefújhatták volna), lesz kamerás térfigyelés és szurkolói kártya, ám sajnos nem tudhattuk meg, mi is a kormány álláspontja a Páva-bizottság javaslatainak ún. 7. pontjával kapcsolatban, azaz lehet-e majd a futballpályákon, illetve azok kétszáz méteres környezetében műanyag pohárba sört mérni. Márpedig ez az ügy sem tűrhet halasztást: mint tudjuk, a sör papírpohárból fogyasztva több mint undorító.
