Salgótarján, sci-fi fesztivál, Darth Vader - ez együtt így szinte már túl sok is ahhoz, hogy igaz legyen. Mire meg kiderülne, hogy mindez még a semmihez is túl kevés, már késő: magába zár a vasbeton, s nincs menekvés a halálcsapdák, vadmalacok és üveggyárak városából.Salgótarján több szempontból is teljesen valószínűtlen hely: egyrészt a sűrű sötét rengeteg kellős közepére álmodták elborult tervezői, ennek megfelelően az emberfiát folyton-folyvást az a gondolat kísérti, hogy éjfélkor, ha üt az óra, az egész panelálomvilágot egyszerűen elnyeli a vadon. A város amúgy - minden zavaró körülményt leszámítva - úgyszólván festői: ha az ember átverekszi magát a városközpontot őrző, befelé haladva mind súlyosabb (noch dazu: törött ablakú!) üveggyárakon, a kurta farkú kismalac helyett Finta József Kossuth-díjas építész életművének egy jelentékeny darabjával találkozhat a látogató. A jeles architektőr állítólag még mindig büszke első nagyobb munkájára, melynek során betonba-üvegbe álmodta a salgótarjáni városközpontot, mely izgalmasan diszharmonizál a természetes hátteret alkotó Karancs ez évszakban éppen haragoszöld lankáival és meredélyeivel. Biztosan akad olyan lelketlen állat is, aki erre felelőtlenül azt mondaná: baromi ronda - nos, az ilyennek feltétlenül látnia kell Komlót is.
A sötétség fejedelme
Az ember már akkor rosszat sejt, mikor óvatlanul behatol a HungaroCon SF-fesztivál (szervezők: az átjáró SF Magazin és az Avana Egyesület) helyszínére, a József Attila Művelődési Házba: jelentős kihaltság fogad, továbbá a fröccsöntött szuperhéroszok gazdag kínálata: hál´ istennek akad néhány darab a Hellraiser című negatív kultfilm bájos figurájából, Pinheadből is (ő az a démonfigura, akinek százas szögekkel verték ki a fejét a pokolbéli pribékek) - az alapvetően a kapitalizmus hajnalát idéző rémalak tökéletesen jeleníti meg, miként fordul az aranykezű munkásember sorsa az áldott napfényből pokoli sötétbe.
Ha már egyszer úgysem történik semmi, az ember inkább a programfüzetet tanulmányozza: ezek szerint közvetlen környezetünkben gyülekezik a Magyar Tolkien Társaság, a Star Trek Klub, a Star Wars Klub, lesz itt szerepjátékos- találkozó, utcabál vámpírimitátorokkal, továbbá AnimeCon a mangarajongók nagyobb örömére, egy élő japán rajzfilmes, műhelytitkok, japán klubpop és szamurájharcmodor-bemutató. Ezzel szemben elmarad a közönségtalálkozó Stanislaw Lemmel, az SF élő legendájával - ő ugyanis meg sem érkezett az üveg, a beton és a csíkos malacok városába.
Vadkan, golyó, kötél
A kíváncsiságtól hajtva egyre feljebb hágunk a kultúrház grádicsain, útközben néhány fiatal rejtélyes okokból amorf műanyag figurákat toszogat az asztalon, mások fura kártyákat vetnek egymásnak, de valahogy senki sem nyer, míg megint mások - alighanem ők a szerepjátékosok - izgatottan rágják a ceruza végét nagy árkus papír felett. Végre elérkezünk a legfelsőbb szintre, itt amatőr magyar anime-művészek finom rajzai fogadnak, továbbá az a rettenetes hír, hogy a környéken elszaporodtak a vaddisznók, így rendes helyi polgár napszállta után ki sem mer lépni a panel kapuján, mert még feldönti az anyakoca, nyomában a nótában is megénekelt kilenc malacával. Hamarosan kiderül, mire fel is volt a lenti pangás: a Lőte Attila-portrékkal borított színházteremben éppen David Prowse tart előadást - ő ugye arról nevezetes, hogy neki kellett hordania Darth Vader maszkját a Csillagok háborúja trilógia valamennyi részében, anélkül, hogy valaha egy centit is láthattunk volna belőle. Amíg az ember az autópályán a helyszín felé suhan, sokszor végiggondolja, mi is vihet rá egy tisztességben megőszült s nyilván tehetős művészt arra, hogy egy kimondhatatlan nevű szocialista ipartörténeti műemlék közepén váltsa aprópénzre állítólagos hírnevét - nem tudhatjuk, hogy a gázszámla, bónusz zabigyerekek, az adóhátralék vagy a kalandvágy űzte-e hozzánk néhány feledhető minőségű diakép társaságában. Ám ha belefeledkezünk a nagy idők tanújának előadásába, csodákat is láthatunk: Prowse látnivalóan még élvezi is a fellépést, előadásmódja ötvözi Farkas Berci dinamikáját és Puskás Öcsi kifinomultságát, ráadásul - ahogy a csöves rock klasszikusai fogalmazták - még minden emlék benne él. Látnivalóan örök fájdalma, hogy eredeti, kétségkívül bájos orgánuma helyére otromba szinkronhang kerül, hogy a harmadik részben, mikor a haldokló Anakin Skywalkerről lekerül a sisak, nem az ő arcát látjuk, hogy a végén már mindent kaszkadőr csinált utána - de mindegy is. Rosszakarói persze megsúgják, hogy három rugóért ad egy autogramot - igaz, hozott képre ugyanez csak kétezer, ami azért kifejezetten pofátlanság. A hálás közönség mindent megbocsát, amikor hősünk - zárásként - mutáló hangján elénekel néhány dalt, ekkor kicsit kifelé húzódunk, s felfedezzük a kultúrház hátsó bejáratát, ahol egykoron még az Edda és a Beatrice cájgját zsilipelték befelé a ródok.
Erőszak a családban
Az előadás közben véget is ér, a neves brit művész rajongói, továbbá Miklóska Lajos szelleme élén a földszinti előtér felé sodródik, ahol valószínűleg sorszámra lehet majd aláírást kapni - most sajnáljuk csak igazán, hogy kihagyjuk az esti karnevált, ahol élő vámpírok, tombola és vérfagyasztó zenék társaságában vészelhetnénk át a rövidre szabott éjszakát. Ehelyett a helyi Karancs szálló éttermében próbálkozunk, ahol röpke órás várakozás után (mely pontosan elég ahhoz, hogy minden utánunk érkező bőséggel megvacsorázhasson) megérkezik a laktató étel, továbbá a menetrendszerű felhőszakadás - nem érkeznek meg viszont az ígért cs. kir. vadkanok s a vadon többi lakója, hogy beteljesüljön az átok a neves építészen. Felkerekedünk hát, s menekülőre fogjuk, útközben beleszaladunk az esősávba: szakad, közben ragyogóan süt a nap - veri az ördög a feleségét, halljuk a jogvédők keserves panaszát, de ezt is túléljük, a Mátra és a Cserhát határán egyensúlyozva lassan átmegyünk a szivárvány alatt.
Barotányi Zoltán
