Gyászmunka, verseny
A kiállítás anyagából bőven kiderül: a halál ez esetben három csoportra osztotta az emberiséget - különös tekintettel annak vasfüggöny mögött rekedt szerencsétlenebb részére. Mert voltak, akik őszintén gyászoltak, mások csak kényszeredetten, és akadtak, akik még ennyit sem voltak hajlandók kipréselni magukból - velük azután akadt gondja bőven az állambiztonsági szerveknek. A spektrum ilyen esetben a trágár beszólásoktól (például részeg rakodómunkás a vécé előtt négy ifjú hölgynek ajánlja fel Sztálin arcmását, sajátos célokra) a kiállításon is dokumentált, sokáig mélyen eltitkolt lembergi zavargásokig terjed (Joszif Visszarionovics emlékének pártszerű újraértékeléseit rendre fokozott nyugtalansággal fogadták az alávetett milliók - gondoljunk csak a XX. kongresszust követő grúziai megmozdulásokra). A leginkább zavarba ejtő persze a Neves Művész őszintének tűnő gyásza, melynek néhány verziója a kiállításon eredeti hangfelvételről is hallható: így Gábor Miklós fájdalomtól elcsukló hangja és Johannes R. Becher lendületes poémája a szerző előadásában - hozzájuk képest a rendőrségi jelentésben szereplő 29 éves kulák (magyarul fiatal paraszt) sokkal pontosabban fogja fel az esemény világtörténelmi jelentőségét, amikor a budira indulván kölcsönkéri barátjától a Sztálin-képet - természetesen valami nagy dologra. A másik, ennél sokkal gyomorforgatóbb történet Franciaországban esett meg, a sztálinizmus jelentős ny.-európai fellegvárában: a tárgya egy, a Les Lettres Francaises-ban 1953. március 12-én publikált Picasso-rajz, melyet a neves társutas készített a fiatal Dzsugasviliről - néhány nappal a halál beállta után. A művész szokásos burzsoá formalizmusától tökéletesen mentes grafika, mely pontosan képzi le az ifjú postarabló és mozgalmár lelkének viharait, mélyen felháborította a Picassónál sokkalta bigottabb francia kommunista közvéleményt, mely elégtételt követelt a laptól s a művésztől, aki a kiállításon olvasható dokumentum szerint szívesen fantáziált arról, mekkora is lehet a vezér farka a valóságban, s mekkora lenne a hozzá illő mítoszi méret. Ehhez képest feltűnő józanságot mutatnak az érzelmeiket nehezen visszafojtó s a szesztilalom dacára napokig öntudatlan részeg lengyel "gyászolók" - habár a történet végét szebb reményeikben vélhetően ők is egy pár évtizeddel rövidebbre saccolták. Hogy nem így lett, arról hatékonyan gondoskodtak az utódok: ott állnak sorban a Kreml mellvédjén Molotov, Vorosilov, Malenkov, Hruscsov és Berija, majd lebukásuk sorrendjében retusáltatnak ki a múltból. Berijával s kedvenc pribékjeivel még a csisztkák hagyományos logikája alapján, koncepciós eljárással végeznek (rosszindulatú híresztelések szerint a kivégzés ez esetben megelőzte volna a pert), a többiek azonban megússzák élve, s így kénytelenek átélni, amint feledésre ítéli őket a párt. Különösen Malenkov karaktere ragadhatja meg a látogató figyelmét - erős a gyanú, hogy John Halas legendás állatfarm-rajzfilmjében róla mintázta a disznót (az egyik elterjedt anekdot szerint a Politikai Bizottság adott jelre kollektíven rárohant Berijára - a kulcsszerepet itt is Malenkov játszotta volna, aki ráült a fejére, s ezáltal megfojtotta).
Halottnak a csók
Az utótörténet némely epizódja közismert: a XX. kongresszuson elkezdődő részleges és következetlen sztálintalanítás, melynek végállomásaként eltűnik Sztálinváros és Sztálingrád a térképről, sőt hősünket még a Kreml falából is kiveszik. A holttest tartósításáról és általában a múmiakultuszról szóló kiállítási tárgyak felettébb meghökkentőek, és pesze az is szép, filmbe illő fordulat, hogy a Kreml hivatalos balzsamozói most is aktívak, ám mumifikátori tudásukat jobbára fiatalon elhunyt maffiózók érdekében veszik igénybe. Néhány anekdotával (lásd fenn) lehetett volna több is - ilyeneket, úgy is, mint a történelem és a folklór speciális forrását, kedvtelve idézett a néhány éve elhunyt Szabó Miklós is a Szovjetunió történetéről szóló kéziratos (darabokban az interneten is olvasható) előadásaiban. Az egyik, állítólag Ehrenburg által terjesztett legenda szerint Sztálin megtudja, hogy távollétében összehívták a PB-t, odasiet, ahol közlik vele, hogy éppen most tűzték napirendre a zsidók sarkkörön túlra telepítését, ekkor Sztálin felemeli a telefont, hogy hívja az őrséget, ám megnyugtatják, hogy a zsinórt rég elvágták, mire Sztálint megüti a guta. De eszünkbe juthat a régi vicc a cseh kommunista fiókdiktátorról, Klement Gottwaldról is, aki díszőrséget állt a Sztálin-temetésen, ám tüdőgyulladást kapott, és hamarosan meghalt (Mitől kapott Gottwald et. tüdőgyulladást? Hideg volt a kés?). Mindezen túl csak gratulálni lehet a valóban invenciózus kiállítás megrendezőinek, s egyben sajnálkozni azon, hogy nem valósult meg az erre az alkalomra tervezett Sztálin-koncert - az akaratlan kudarc dokumentumai szintén megtekinthetők a Centrális Galériában (V., Nádor u. 11.) május 11-ig.
Barotányi Zoltán
