Jelentős napok köszöntöttek Tápiószentmártonra, s legendás nevezetességére, az Attila-dombra: az ún. Attila (Atilla?)-napok éves rendszerességgel visszatérnek - idén speciel Eszter és Orbán napján ért minket a szerencse, hogy találkozzunk az egykor élt legendás államférfi, fejedelemős, továbbá kegyetlen hódító szellemével. A helyszínre érkezve (lásd: Feri berezonált, Magyar Narancs, 2003. május 8.) először a rendezvény névadójának bronz mellszobrával szembesülünk: a birodalomszervező nomád fejedelem szigorún nézi látogatóit, pedig illik őt megérinteni, hiszen állítólag így átadja erejét, azután már mehet is az ember rombolni és gyújtogatni. "Nem merem megfogni, olyan szúrósan néz" - suttogja egy hölgy némileg megilletődve, pedig az e helyütt egyértelműen Atillának nevezett Attila már rég halott: nászéjszakáján (Ildikó, Ildikó!) ölte meg őt saját orra vére, illetve - B verzió - belefulladt saját hányásába, mint számos magyar művész, továbbá szegény Jimi Hendrix. A szobor még további érdekességekkel is szolgál: talapzatán egy igazi, hamisítatlan Attila-idézetet találunk, mely így szól: Népem, ha úgy szeretheted önmagad, mint én szerettelek, örökké élsz. Sajnos soha nem tudjuk meg, mikor s milyen körülmények között mondta e szavakat a jelentős tömeggyilkos, vagy rosszabb esetben ezt is csak Gárdonyi találta ki.
Kopár sík, szarja
Utunk további állomásait valósággal kicövekelik a tájékoztató feliratok: az egyik szerint Gabonaételek a borozónál, míg egy másikból megtudjuk, hogy Honfoglaláskori édességünk és Főzés (a Törteli üstben) a jurtánál. Mehetnénk másfelé is, elvégre balra őshonos állatok és Wass Albert-kötetek várakoznak, ám mi ezek helyett is az Attila-napi kutyasót választjuk. Bemelegítésként három komondor és gazdájuk mutat be lélegzetelállító gyakorlatokat: a komondorokat előbb felállítja egy képzeletbeli sakktáblán, majd tisztáldozat árán három lépésben mattot ad magának. A komondorok eközben önfeledten henteregnek, alkalmanként átugorják egymást és gazdájukat, lehetőség szerint magyar zászlóval a pofájukban. A következő feladat, ha lehet, még mókásabb. Az ebeknek ezúttal egy ellenszenves, bottal hadonászó bácsit kell kézvédőjénél fogva a földre rántaniuk, mindezt tuvai dorombének-aláfestésre: a vad düh már akkor rátör a kiválasztott kuvaszra és a két harcias mopszra, mikor feltűnik a viador a láthatáron - a szakember alighanem napokon át ingerelhette az ebeket gonosz gyerek módjára, a kerítés túloldaláról.
A kutyákat elunván jöhetnek a lovak: egy derék ördöglovas a sorban utolsó lovak hátán bemutatja az ún. pusztatízest, mely egyenes leszármazottja az ún. Koch-ötösnek, viszont lebutított, béta-verziója a tizenkettesnek, mely a maga nemében egyben világcsúcs is. Csalódottan kell értesülnünk az igazságról: amit eddig az egyedülálló magyar virtusból fakadó ősi leleménynek véltünk, azt valójában egy Koch nevű svarcgelb piktor ötölte ki, s ötletét utóbb nyilván az aufklér abszolutista labanc adminisztráció kényszerítette véreinkre, akárcsak az angolvécét és a tisztiorvosi hálózatot. Némi megnyugvást hoz számunkra, hogy ezt a kunsztot Toldi Miklós is bemutatta egykoron, ennek értékéből alig-alig von le az a tény, hogy említett irodalmi hőst, legalábbis ma ismert formájában, Arany (no és Ilosvay Selymes) találta ki. Az ő személye már csak azért is beleillik a képbe, mivel a mezőn konkrétan és szó szerint megtalálható a lószarral borított kopár sík, továbbá a tikkadt szöcskenyájak.
A honfoglalás kori tárgyi kultúra rekonstrukcióját szolgálják az oktatójurták, ahol a sátorfalra tűzött fantasy-képeken megjelennek a fontosabb nomád népek Conanra, a barbárra hajazó harcosai: az arcukon tükröződő elszántság jelzi, hogy hamarost megint lesújtanak az európai kultúra és civilizáció viperafészkére, mely, mint tudjuk, amúgy is csak hamis és hazug álomvilág. A tegezek, íjak, nyilak, második világháborús kitüntetések, ezoterikus és obskúrus ismeretterjesztő és irodalmi művek halmain túl vár ránk a valódi felfedezés: tönkölypelyva töltésű biopárna formájában, melyek állítólag valóban csodákat tesznek gazdájukkal.
Igencsak vakarja
Mint látható, az Attila-nap rendezvényei csupán áttételesen kapcsolódnak az érdemdús hun fejedelem személyéhez - ellenben a csődület annál sikeresebben zavarja meg a feltöltődni vágyó csodavárókat, akik körben állva éppen okkult kapcsolatra lépnének egy bodzabokorral, vagy éppen egy cölöpnek támaszkodva szemeznek a belülről feltörő semmivel. Hamar megelégeli ezt a nagyszínpadon sujtásos portáskabátban feszítő konferanszié, és szólítja a nap hőseit, a rettenetes Sasvári-Vikidál duót. Sasvári Sándor megjelenése osztatlan döbbenetet vált ki a közönségből: az énekes lóháton, a nézők közt nyargalászva, a kezében tartott URH-mikrofon segedelmével nyilvános, zenés vallomást intéz a derék pacihoz. A látvány egyenesen diabolikus: csak az múlhatná felül, ha a Slayer teveháton adná elő a Raining Blood című klasszikust. Vikidál Gyula ehhez képest kifejezetten decens: néhány keresetlenül ostoba megjegyzés után - mint Attila idejében - minősíti pályatársa bravúros produkcióját, pedig jól tudja, hogy a hun időkben még ismeretlen volt a lóhátról performált fél playback - rázendít egy kevéssé ismert Szörényi-szerzeményre. Ebben egyáltalán nem zavarja, hogy nyelve egy kicsit már bizonytalanul forog, s hogy egyszerűen képtelen megtalálni a megfelelő tónust - a hamis hangokat viszont röcögtetéssel próbálja kompenzálni. Két számot még kibírunk, de a harmadik után menekülőre fogjuk: kiszáradt szarkupacok között a parkoló felé botorkálva érezzük, hogy testté lett az ige, s megtudtuk, milyen az, amikor (az egykori szerzőtárs szavaival élve) tényleg fáj minden szó.
