Pécsi állatkert: Tigris, tigris, sárga fény

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kezdetben vala az ún. természeti állapot, amikor az emberek és az állatok még egymás mellett éltek a vadonban, s kapcsolatukat kizárólag a fajtaspecifikus étlapon betöltött hely határozta meg. Azóta, mint az köztudott, erőnek erejével a tápláléklánc tetejére küzdöttük magunkat, egykori sorstársainkat pedig hitszegő módon rácsok mögé zártuk.

Kezdetben vala az ún. természeti állapot, amikor az emberek és az állatok még egymás mellett éltek a vadonban, s kapcsolatukat kizárólag a fajtaspecifikus étlapon betöltött hely határozta meg. Azóta, mint az köztudott, erőnek erejével a tápláléklánc tetejére küzdöttük magunkat, egykori sorstársainkat pedig hitszegő módon rácsok mögé zártuk.Vadállatok lágerszerű elhelyezésére léteznek látszólag természet közeli változatok is: a pécsi állatkert például konkrétan az erdő kellős közepén helyezkedik el, amiből számos pozitív és kellemetlen mellékkövetkezmény is adódik. Az állatkert környékén kirándulók például könnyedén fellelhették a nagyvadak vacsorájának maradványait - azt pedig még elképzelni is szörnyű, mit művel a vacsora előtt kiszabadult (kiengedett) nagyvad egy hirtelen zsákmányállattá lefokozott fajtársunkkal: talán emlékeznek, néhány éve ugyanitt a korántsem mesebeli farkas konkrétan széttépte a nagymamát. A pécsi állatkert további specifikuma, hogy karsztos mészkőhegy tetején helyezkedik el: mint tudjuk, nem éppen ez a legjobb vízzáró kőzet - a csapadékvíz például simán átjut rajta -, miért tenne akkor másképpen a párducpisi, ami ráadásul határozottan feldobja az alant felbukkanó karsztforrások zamatát is?

Ott, túl a rácson

Minden állatkertnek sors és végzet adatott, amint azt a történelem is tanúsítja: Párizsban az ostromlottak éhségének esett áldozatul, Prágában tavaly elvitte az árvíz, Budapesten két tűz közé került, hogy a bagdadiról ne is beszéljünk. Utcai harcok, bombázások különös kegyetlenséggel sújtják a bentlakókat, elvégre nekik esélyük sincs vidékre menekülni, és a légóparancsnok aligha engedne le az óvóhelyre egy pumát vagy egy örvös borzot. A pécsi állatkert esetében ilyen súlyos csapásokról nem beszélhetünk: ezt garantálja az állatkert fentebb méltatott elhelyezkedése és az alatta elterülő város reménytelen stratégiai pozíciója. (Csak egy adalék: 1543-ban a török közeledtére a hős védősereg bevetette magát a mecseki rengetegbe, majd a pogányok feletti diadalról nagylelkűen lemondván, inkább a menekülő apácákat és a püspöki kincstárat tette magáévá.)

Néhány évvel ezelőtt megszaporodtak a védtelen állatok elleni atrocitások: harci kutyákkal széttépetett kengurukról, a kerítésen át lelőtt Csoki nevű barnamedvéről szóltak a rendőrségi hírek (a maci német gyilkosai kivonszolták szerencsétlen állat tetemét az erdőbe, s mellette fényképeztették magukat), és az ismétlődő rémtettek nyomán a Pécsi Zoo csaknem a kihalás szélére sodródott.

A bölények visszatérnek

Ehhez képest aki most veszi a fáradságot, és előítéleteit is leküzdve ellátogat az állatkertbe, kellemesen csalódhat: a véres animálhistória szerencsés túlélői zömmel nyugodalmasan tengetik napjaikat - igaz, jórészt méltatlanul szűkös körülmények között, pici terekbe szorítva. A belépődíj mondhatni baráti, látogató - egy átlag hétköznap délután - csak elvétve akad, egzotikus állat viszont annál több. Mondjuk van üres vagy üresnek tűnő ketrec is, de hát egy görénytől vagy egy kékrókától nehezen volna elvárható, hogy a korán jött harmincfokos melegben kunsztokat mutasson éretlen embertársaink szórakoztatására. Az állatkert legnagyobb és legaktívabb populációját kétségtelenül a mókusmajmok adják: a kicsi, alapvetően zöldes árnyalatú, erősen fotogén állatkák felfoghatatlan módon imádják a kamerát - ellentétben mondjuk a tyúkokkal és a tengerimalacokkal, amelyek egzotikusnak ugyan semmiképpen sem nevezhetők, mégis kiválóan töltik ki rég kipusztult, ritka sorstársaik megürült helyét. Ráunván a nagyon kicsi állatokra (némelyikük pl. szabad szemmel egyáltalán nem látszik), a nagymacskák felé vesszük az irányt, s nem csalódunk: egymás mellett hever a tigris, az oroszlán és a felülmúlhatatlanul gyönyörű fekete párduc - mondjuk ilyen kis térbe zárva mást nem is nagyon bírnának csinálni. Mivel szerencsére ebédidőben érkezünk, személyesen győződhetünk meg arról, hogy valójában, minden regényírói misztifikáción túl, mit is szeretnek a tigrisek. Nos, a nagymacska meglepő módon először zöld pázsitfélét fogyaszt jó étvággyal, öntet nélkül, majd a salátaszerű előételt követi a fő fogásként tálalt pár döglött nyúl. A fekete párduc preferenciáiról sajnos nem tudtunk megbizonyosodni, ám zaklatott idegei s bájos látogatótársunkhoz hasonlatosan gyönyörű zöld szeme láttán közeli rokonságot sejtünk, meg azt, hogy a cicus sem vetné meg a kacsasültet hagymás tört krumplival és tejfölös uborkasalátával.

Szárnya, szárnya a madárnak

Madárból viszonylag gyér a felhozatal, már ha nem nézzük a terebélyes emucsaládot meg a parlagi sast, mely jelenlétünk idején az oldalán feküdt és félhangosan horkolt. Szintúgy csendes pihenőjéből sikerül felverni a csimpánzt, ám az igazi kunsztokat nem tőle, hanem a megmaradt barnamedvéktől várhatja a látogató. A békés macipáros láttunkra rögvest felveszi az alakzatot: a kanmedve két hátsó lábára áll, elülső mancsait feje fölé emeli, Bácsi Sanyi egykori gólörömét imitáló diadaltáncot lejt, s eközben akkurátusan körbevizeli élete párját (ahogy a költő mondaná: küldi a frigyládát). Rálelünk még rajtuk kívül egy végtelenül unott tekintetű dromedárra, néhány erősen vedlő, szomorú szemű bölényre, szurikátákra és törpe marákra, melyektől szerencsére - egyetlen kivételként - nem spórolták el a Lebensraumot. Persze ha a társadalmi szamárlétrához hasonlóan az állati táplálékláncnak is van legalja, akkor ők nyilvánvalóan ott helyezkednek el: fotózás alkalmából más vadak szájában fordulnak elő, fogyasztásukat mustárral és tormával ajánlja a séf. Mindeközben gőzerővel folyik az átépítés. Gonosz kérdésünkre, hogy ketrec épül-e vagy amfiteátrum, nem érkezik válasz. De legyünk bizakodók! Ha már ily nagy fölénnyel győztünk flóra és fauna felett, talán tudunk nagylelkűek is lenni a legyőzöttekkel. Bár meg kell hagyni, én a helyükben még a becsületgólban sem bíznék olyan nagyon.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...