Tiszta szerencse, hogy az mtv márc. 15-én, úgy déltájban levetítette a Fekete gyémántok klasszikus, Várkonyi-féle adaptációját. Említett mű a nagy mesemondó gigantikus víziója a magyar kvázikapitalizmus születéséről, mely korszak mintha jelenünkben kelt volna új életre. Az élménnyel felvértezve az ember már nyugodt szívvel vetheti magát az ünneplő városba, ahol majd nyilván elválik a szar a májtól, illetve Berend Iván Kaulmann Félixtől.Bár nem a tárgyhoz tartozik, de azért elárulnánk: szerzőnk aznap megint későn ébredt, így lemarad a Fantasztikus labirintusról (Bowie D.) és az Elvarázsolt múzeumról (Szili K.). Sebaj, hamar érkezik a pótlás, s a Fekete gyémántokba felejtkezve, felejtkezve, továbbá megsejtvén az utóbb sorsszerűen bekövetkező fejleményeket, elgondolkodhatunk azon, vajon Berend Iván igennel szavazna-e az unióra - különös tekintettel arra, hogy a nemzetközi karvalytőke szerepében tetszelgő Haumann Péter milyen brutálisan, merő erőfitogtatásból teperi le a szende és romlatlan Magyarországot alakító Sunyovszky Szilviát. Miután végigélveztük a filmet, mely tökéletesen pótolja mind a Tőzsdekalauz, mind a Bányászati kézikönyv kezdőknek című alapműveket, magunkra vesszük a várost, ahol fokozatosan kidomborodik nemzeti ünnepünk (természetesen az ünneplésre való képtelenségünkből fakadó) alapvetően fárasztó mivolta. Első utunk a Petőfi-szoborhoz vezet, mintha nem tudnánk, mi vár: kirakodóvásár, plusz szimulált harci játék az egészen kicsik szórakoztatására; sajnos, mint a későbbiekből kiderül, az ünnepi programok készítői alapvetően a gyermeklelkű felnőttekre bazírozták az ünnepet, míg a fiatalkorúak kizárólag mint fel- és kihasználható, folyamatos abúzusnak kitett látványelemek (felkérjük a Pannon Rádió gyermekkórusát stb.) szerepelnek. Az ünnep más tekintetben remekül hozza ki a túl korán felnőttkorba lépett hazafiakból az egykoron bennük rekedt kérdést - mit tenne Petőfi, ha most köztünk élne?
Hej, ha én is
A dilemma, mely klasszikus kifejtését Fábry Hannibál tanár urában nyerte el, számos verzióban megfogalmazható, sőt a helyes válasz is megadható: Petőfi, ha köztünk élne, nemmel szavazna Kaulmann Félixre, pláne, hogy azt Jókai Mór írta, a megalkuvó, defetista dreck. De nem kell e ponton abbahagynunk e gondolatkísérletet, elvégre a most magunk mögött hagyott ünnep single issue mivolta (most igen-e vagy sem?) nyugodtan megengedi a további ábrándozást: s a menetrendszerű daydreaming közepette elképzelhetjük történelmünk nagyjait, s kedvenc regényhőseinket, amint (ezúttal Mikszáth remekbe szabott víziójának megfelelően) megelevenednek, kimásznak a tévéből s elfoglalják helyüket az ún. politikai paletta megfelelő sarkában. Ezek után nyugodtan elmondhatjuk: ha Széchenyi, Deák, Rákóczi, Szt. István, továbbá Sandokan, János vitéz és a Tenkes kapitánya ma élnének, úgy a mérsékelt jobbközépen foglalnának helyet, s ha döntésre kerülne sor, úgy jól körülnéznének a szívükben. Ezzel szemben Thököly, Petur bán és Táncsics Mihály nyilván (s kissé elhamarkodottan) nemet mondanának Kaulmann Félixre (s a mögötte sunyin settenkedő nemzetietlen és keresztényietlen Európára), ami elviekben ugyan helyes, ám hiányzik belőle a mérs. nemz. jobbközépre jellemző ravaszság (melyet csak ellenségeink bírnak alattomos kétszínűségként leírni). Mindez a MIÉP szokásszerű, Hősök terén celebrált megemlékezéséről jutott eszünkbe, s meg kell hagyni, tapasztalataink alapvetően pozitívak: a nemz. radikalizmus vezető ereje a vasseprűvel végrehajtott purgálást követően sem vesztett kreativitásából. A márc. 15-e ürügyén prezentált kultúrműsor például pontosan annyira volt szórakoztató és igényes, mint bármely korábbi. A megszólaltatott zeneművek hűen folytatták a Metronóm ´77 fővonalát: a virtuóz hangszerkezelés meggyőzi a kétkedőket is, a többszólamú vokál s a szintihang egymást támogatva-erősítve hömpölyög a zászlókat szorongató és azokkal ritmikusan hadonászó közönség felett. A fellépők közül messze kiemelkedett az a kedves, hosszú fekete bőrkabátos, ismeretlen ifjú hölgy, aki a közegen s a megszólaltatott művek minőségén felülemelkedve változatlan lelkesedésssel énekelte végig a műsort. A programból persze nem maradhattak el a fellépő művészek sem: közülük ifj. Jászai László csaknem megfulladt a Nemzeti dal performálása közben feltörő pátoszban, ezzel szemben Dörner György érthetően, tagoltan, csaknem minden malíciától mentesen vezette elő a friss alternatív Kossuth-díjas (!) Wass Albert Üzenet haza című költeményét, mely hihetetlen finomsággal, s persze erős petőfis, sőt Mécs László-s stílban taglalja a jobbos emigráció alig szublimált bosszúvágyát. Dörner színművész a vers hangulatának megfelelő higgadt, Ch. Bronson-i hangot üt meg (mint tudjuk, ő csak film végén szokta volt elővenni a páncélöklöt), az ember csak hallgatja lehunyt szemmel, s elképzeli milyen lehet, mikor Eddie Murphy rikoltja a fülünkbe: de a kő, csak a kő marad!
Ehhez képest is sok újdonsággal szolgál Csurka László, a jelentős író öccse, aki egy kifejezetten ez alkalomra íródott verset tár elénk, mély átéléssel, lassú, fojtott eksztázisban. A változatosság kedvéért ismét csak Petőfit parafrazáló költemény különösen a páros rímek minden öncélúságtól mentes használatával tüntet: a kvóta/magyar nóta rímpár például egyszerűen lenyűgöző. Ehhez képest a pártelnök báty fellépése kifejezetten unalmas és semmitmondó - a magát már vagy tizennégy éve indigóval prezentáló ex-drámaíró saját példáján bizonyítja, mennyire nem tudják/érzik véreink, mikor kell abbahagyni (néha már rögtön az elején).
Nyittassuk meg
A Hősök tere után irány a Vár, ahol a mérsékelt polgári jobbközép üli ünnepét - már ha Bayer Zsolt és Bencsik András is lefedhető e kategóriával, s végeredményben miért ne? Ott fenn diszkrét tömeg, számos helyszín, lehet hömpölyögni s szembetalálkozni a bájos szórólaposztó kislányokkal (abúzus 2.) - a röplapok mondjuk mélyen terjesztőik színvonala alatt vegetálnak, kiötlőik agya nyilván egy kopott jelzőbokor alján fogant meg, így azután a fenti művekben rendre az idegen, külföldi, nyugati és Trianon kifejezések szerepelnek, úgy is, mint egymás szinonimái. Ha az ember egymás mellé helyezi a begyűjtött röplapokat s őket a megfelelő szögből szemléli, úgy hamarost feltűnik a látómezőn Kaulmann F. császárszakállal övezett rút pofája, s minden, ami vele kapcsolatos: leginkább a szent anyaföld börzespekulánsok általi elrablása és a hormonkezelt tarhonyával esedáles megyalázása. A röplapok mindazonáltal elfelejtenek szólni a csatlakozás egyik nagyon fontos aspektusáról: a már a kontraproduktív állami EU-reklámokban is beígért újabb kolhozosításról, mellyel egybekötve újraéled a hadikommunizmus, a begyűjtési rendszer, a közös vályú és a szabad szerelem, melynek stílszerű beteljesítéséhez tökéletes helyszínként szolgálnak a drogdiszkóvá avanzsáló templomok. A Várban, mely természetéből fakadóan elvarázsolt hely, más, még az eddigieknél is különösebb figurák bukkannak elő: így az az ismeretlen fiatalember, aki mintegy gondolatkísérlet gyanánt az egyenkénti, név szerinti népszavazás érdekében gyűjt aláírásokat. A hipotetikus látvány mindenesetre gr. betleni Bethlen István legextrémebb vízióit is felülmúlja: ahogy egyenként feláll a nyolcmillió bemikrofonozott magyar választó, ki a budiról, ki a szántóföldön, a traktor nyergéből vagy otthon a piros plüssfotelből pattan fel, s érthetően ordítja: Igen! - illetve mit is beszélek, Nem, dehogy!, és inkább átvált a Fashion TV-re. A gondolatébresztő eszmefuttatások azután az esti pol. nagygyűlésen is folytatódnak, amelyet O. Viktor távollétében (s ez azért meg is látszik az érdeklődők számán) a párt budai elöljárói és Pokorni képviselő prezentálnak. Itt Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgármester javarészt beéri a Vörösmartytól örökölt problematika taglalásával (Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért stb.), ám miután fő kérdésére (miért vesztettünk?) sehogy sem leli a kézenfekvő választ, így inkább átadja a terepet Pokorninak, aki taktikai okokból megpróbál annyira titokzatos és rejtélyes lenni, amennyire csak bír - T. választóit például lelkük mélységes mélyére irányítja, pedig ottan a mélyen eltemetett emlékek mellett csak bosszúvágyat és kéjsóvárságot szokott fellelni az ember.
Ha valakinek kétségei támadtak volna, megnyugtathatjuk: a fentiekhez hasonlatosan Medgyessy miniszterelnök, Demszky főpolgármester és Szili parlamenti elnök asszony is (esetükben pró és nem kontra) lapos EU-propagandára használta volt az ünnepet, amiért ezúton is szeretnénk gratulálni mindannyiuknak.
Barotányi Zoltán
