Egyszerűen emlékezik meg a British Council kiállítása arról, hogy éppen fél évszázada sikerült megfejteni a genetikai információ hordozója, a DNS (angolul: DNA) pontos szerkezetét. Azóta a molekuláris biológia újabb eredményei már úgyszólván közkinccsé váltak: a sejtklónozásról szóló hírek ma már a baltás gyilkosságtól balra, illetve a szakadt kombinéjába bonyolódott lánytól jobbra találhatók az igényesebb lapokban.AMillenáris Park ilyenkor tavasszal megtelik fiatal magyarokkal - lám, mégsem volt hiábavaló a sok elsíbolt milliárd -, kár, hogy közülük csak kevesen érdeklődnek az ugyanott fellelhető DNS-kiállítás iránt. Ez persze érthető, míg kint ragyogóan süt a nap, addig bent, a félhomályban körös-körül csak úgy dől az emberre a sok tudományos információ, amit el kéne olvasni, ráadásul angolul. Igaz, a pontos magyar fordítást is kézhez kapja a látogató, de hát kinek van türelme ilyenkor önkéntes lektorrá avanzsálni. Pedig megéri a türelmet, elvégre páratlanul érdekes történet kerekedik a szemünk láttára, van benne ármány, csalódás, versengés, halál és sok szex - állati, növényi, sőt emberi formában egyaránt.
A sztoriban az első felvonás rögvest tartalmazza mindazt, amit tudománytörténészek a tudás innovációjáról szoktak mondani: egy ifjú kutatónő (Rosalind Franklin) röntgendiffrakciós eljárással fotót készít az óriás dezoxiribonukleinsav-molekuláról, vagy ha úgy tetszik, annak egy metszetéről - a felvételből azonban nem ő profitál (személyes konfliktus kutatótársával, Maurice Wilkinsszel, akit azóta is gyötör a lelkiismeret-furdalás), mi több, fiatalon, végzetes betegségben meghal. Helyette két fiatal pasi nyeri el a Nobel-díjat, doktor Watson és Crick, akik 1953 áprilisában először publikálják korszakalkotó cikküket a DNS szerkezetéről. A molekula ezután nyeri el a köztudatban is élő kettős hélix formáját (amit azután mindközönségesen kettős spirálnak nevez a golyóstollak és fogamzásgátlók lázában égő nép) - a láncban cukor- és ortofoszfátszekvenciák követik egymást, a cukormolekulákhoz (DNS esetében ez dezoxiribóz) pedig összesen négyféle bázis kapcsolódhat (adenin, guanin, timin és citozin), ráadásul a két spirális szál összekapcsolása is rajtuk keresztül valósul meg. Ez eddig rendben is volna. A kémiától és biológiától irtózó olvasóink valószínűleg már a középiskola második (első) osztályában leakadtak a témáról, pedig sajnálhatják, mert ez még csak a bevezetés: a bonyodalmak, a halom zseton, a klónozott birkák és a nagy mellű nők titka csak ezután következik.
Testeden a jel
Crick és egy bizonyos Brenner arra is rájött ugyanis, hogy bázishármasok (tripletek) hordozzák a genetikai kód jelentését: a hármasok általában egy adott fehérje szintéziséért felelősek, de vannak közöttük start és stop jelek. A természetnek volt miből válogatnia, elvégre a négy bázisból összesen 4x4x4, azaz 64 hármast állíthatunk elő, ehhez képest aminosavból csak 20 van. A genetikai kód egyforma minden élőlényben, ami egyértelmű bizonyítékot jelent az élővilág egységes származására - már csak az nem világos, melyiket melyik transzporttal hozták le közénk az űrhajós istenek. De alighogy sikeresen túlestünk volna egy blokkon, szemünket a hengerfelületen tovább mozgatva újabb teleírott oldalak vetülnek elszörnyedt tekintetünk elé. Az egyik legérdekesebb fejlemény, amelyről feltétlenül szólnunk érdemes, a DNS-ujjlenyomat (azaz a genetikai daktiloszkópia) módszerének megalkotása. Ehhez mindössze annyit kell tudnunk, hogy a magasabb rendű élőlények (értsd: az ember és kedvelt táplálékai) kromoszómáinak rejtélyes sajátossága, hogy hatalmas mennyiségű junk-DNS-t tartalmaznak, melyek mai ismereteink szerint semmit sem kódolnak. Ezzel szemben a fent jellemzett hulladék-DNS-láncon belül találhatók olyan rövidebb szakaszok, melyek egy adott emberre jellemzőek, ám jelentős mértékben eltérnek egy másik emberétől (már ha az nem közeli vérrokon). Ezek után egy Jeffreys nevű angol enzimekkel darabolta a DNS-t - olvasóinkat megkímélnénk a további részletektől, a lényeg amúgy is az a celofánon megjelenő egyedi mintázat, mely olyannyira jellemző az óvatlan elkövetőre, akinek testnedveit megtalálták a szerencsétlen áldozat testén. A módszer jelentős, laikusok által is belátható haszna, hogy így talán némileg kevesebben kerülnek ártatlanul rács mögé, barbárabb országokban (pl. Egyesült Államok) rögvest hóhérkézre - ellenben megnő a valódi tettes elfogásának esélye. A módszer megszületését azóta is áldják a folytatásos technokrimik alkotói, elvégre egész szériák (lásd: Helyszínelők) köszönhetik Sir Jeffreysnek sikerüket.
Birka, türelem
És akkor még nem is beszéltünk az ember genetikai anyagának (genomjának) elolvasásáról! Sanger, az inzulin szerkezetét sikerrel meghatározó vegyész vezetésével még a hatvanas években jött létre az a kutatócsoport, mely fokozatosan eljutott az emberi DNS-sorrend meghatározásához. Az ember genetikai térképének első vázlatos formáját végül 2000-ben publikálták, a munkálatok azonban mostanáig sem fejeződtek be. A másik, közérdeklődésre számot tartó, bár a valóságban tán nem is oly nagy horderejű fejlemény a klónozás. Ez mintegy mellékterméke annak a programnak, amelynek során juhok genetikai állományát próbálták megváltoztatni annak érdekében, hogy a jószágok a továbbiakban emberi felhasználásra alkalmas óriásmolekulákat termeljenek. A vegyes vágott állati takarmány bázisán megvalósuló gyógyszergyártás kínált oly biztató perspektívát, hogy a legjobban működő élő farmakológiai üzemeket megpróbálják lemásolni. Arra azonban a kiállítási anyag szerzői is figyelmeztetnek, hogy ember klónozásához legalább annyi vagy még több kísérletre volna szükség, mint a birkáknál, emberrel meg ugye nem szabad kísérletezni. Jobb lenne, ha belenyugodnánk, az emberek (és persze a birkák) ezután is a hagyományos módon fognak szaporodni, ami, valljuk meg, akkor is izgalmas marad, ha a tévén már régen véget ért a tudományos műsor.
Barotányi Zoltán
