Csabai Máté

A klasszikus zeneipar már kitermelte magából azokat az albumokat, amelyeket azóta is etalonként emelnek a magasba, és viszonyítási pontként használnak a későbbi generációk előtt.

A német hegedűművésznő, aki gyakran megfordul nálunk is, az idén három lemezt is készített.

Lehet-e szépirodalmi téma például a miniszterelnök, ha a sajtóra és a közbeszéd témáira is zsibbadásig nehezedik a NER? Erre kerestük a választ négy íróval, akik nem szégyellősek, ha politikából kell irodalmat desztillálni.

Az haute-contre a 18. századi francia opera legkedveltebb hangfekvése volt.

A Bartók rádió korábbi műsorvezetőjének első kötete nem árul zsákbamacskát, már a színes külcsín és a rajzos illusztrációk is vérbő Nyáry Krisztián-kodást sejtetnek, vagyis azt, hogy semmiképp nem száraz, ám nem is igazán alapos, életrajzközpontú zenetörténeti adalékokat kap kézhez az olvasó a szerelemről.

A halk meg a hangos, ez a titok, pedig ilyet nem is nagyon tudtak a Bach-korabeli hangszerek, csak kopogtak, mint egy gyönyörű gépezet.

Kevesebbet kereshet az a fiatal tanár, aki gyakornokból a Pedagógus I. kategóriába kerül. Az Oktatási Hivatal egyelőre annyit tesz, hogy jogszabályellenesen kitolja a beadási határidőt.

Nyilvánvalóan Glenn Gould „bűne”, hogy a zongoristák felesküdtek a dünnyögésre meg a dúdolásra. Gould ugyanis elsőként, majd’ hetven évvel ezelőtt sikerlistás lemezt csinált a Goldberg-változatokból.

„A mennyben talán majd megengedik nekem, hogy ne adjam fel Bécset mint örök otthonomat” – írta Beethoven a városról, amely befogadta őt.