Magyar Narancs: Épp a Don Carlos felújító főpróbahetében beszélünk. Négy éve mutatták be az előadást az Operaházban, és arra emlékszem, hogy rengeteget kell lépcsőzni benne az énekeseknek.
Bretz Gábor: Igen, és ilyenkor a legfontosabb, hogy edzésben legyen az énekes. A másik pedig, hogy rendesen be kell próbálni, meg kell szokni ezt az erőnléti igénybevételt. 2021-ben, amikor az előadás premierjére készültünk, volt időnk megedződni a hosszú próbafolyamat alatt, most viszont nem ugyanabban a díszletben mozogtunk a próbaszínpadon. Szóval, oda kell figyelni, hova lép az ember.
MN: Egy produkcióra nagyjából hat hetet szokás próbálni, de ha csak felújítópróba, akkor kettőt.
BG: Igen, de négy hét a minimum. Nagyobb biztonságban érzi magát az énekes, ha ennél több adatik. Salzburgban egy másfél órás modern darabra, Martinů Görög passiójára hét hetet próbáltunk, nem is volt szükség napi másfél-két óránál többre.
MN: A Don Carlosban II. Fülöp szerepében énekel: ő egy sötét és borzongató karakter, aki a saját fiát is feláldozza a hatalomért. Hogyan közelít hozzá?
BG: Természetesen át kell lényegülni, meg kell mártózni ennek az eltévedt, sötét léleknek a mélységében, de higgye el, nem olyan borzongató ez belülről. Inkább kifelé kell felmutatni a figurát, hogy ne engem viseljen meg, hanem a közönséget. Fülöp áriájából kiderül, mennyi kétség és kétségbeesés van benne, de különben az autodafé jelenetben keménynek kell mutatkoznia.
MN: Mi a különbség egy prózai színész és egy operaénekes színészi munkája között?
BG: A legfontosabb különbség, hogy az opera nagyon kötött műfaj, nem mindegy, mikor jön a következő sor, mikor egy mozdulat vagy egy gesztus, mert a zene viszi magával a szöveget. Egy barátom mondta egyszer, alighanem félig viccelődve, hogy minél később mondod a következő sort, annál nagyobb művész vagy. Egy prózai színész olykor annyit várhat a következő mondattal, amennyit csak akar, nálunk ilyen nincs. Ha valaki töpreng, azt senki nem tulajdonítja az alakítás mélységének. Valószínűbb, hogy elfelejtette a szöveget.
MN: De ilyenkor segíthet a súgó.
BG: Igen, csak sajnos egyre több esetben nincsen súgó. Ez főleg nyugat-európai tendencia, de világszinten is így van, és én ezt nem igazán értem. Többnyire a rendezőket zavarja az a kis kalitka a színpad közepén. A súgó ugyanúgy része a színháznak, mint a függöny meg a reflektor, és bárkivel előfordulhat, hogy kihagy az emlékezete, még a legjobb memóriájú énekessel is.
MN: Nyugtasson meg, hogy itt, Budapesten azért még megvan a súgólyuk.
BG: Igen, főleg a nehezebb, új vagy idegen nyelvű daraboknál van rá szükség, a Parsifal esetében természetes, hogy van, hiszen órákig tartó monológokat kell énekelni. De emlékszem, először Bolognában énekeltem Gurnemanz szerepét, és ott nem volt súgó. Ráadásul nagyon gyorsan kellett megtanulni a szerepet is. Nem volt irigylésre méltó helyzet.
MN: Operában elsősorban a hangra figyelünk, de azért az is igaz, hogy minél rangosabb a ház, annál inkább elvárják a hiteles színészi játékot.
BG: De nemcsak ez releváns kérdés, hanem a külső megjelenés is. Az ifjú szerelmespár legyen fiatal, legyen fitt, hogy át tudják ölelni egymást. Ma már ezek természetes elvárások, de negyven éve még nem voltak azok. Akkor elég volt, ha valakinek jó hangja volt. Ma viszont egyre fontosabb, hogy jól is játsszon, és ha lehet, még jól is nézzen ki.
MN: Az idei Budapesti Wagner-napokon két operában halljuk. Az egyik a Tannhäuser, amelyben Hermann őrgróf szerepében játszik: ő egy gondtalan nemes, aki láthatóan nem sokat törődik a világgal.
BG: Nem először éneklem, akkor is enyém volt a szerep, amikor a Wagner-napokon először csendült fel az opera. Csodálatos ez a szerep. Furcsa lenne, ha azt mondanám, „kellemes”, de szép legato frázisokat lehet benne énekelni, bársonyos hangon, mindig nagy örömmel fogok hozzá.
MN: Tényleg vannak nyaktörőbb Wagner-szerepek.
BG: Tavaly és az előző évadokban énekeltem először Wotan szerepét a teljes Ringben, A Rajna kincsét, A walkürt és a Siegfriedet a brüsszeli La Monnaie színházban. A Siegfriedben minden felvonásban van fél óra ének, de közben sok időd van várni: az adrenalin felmegy, énekelsz, aztán egy órát ülsz az öltözőben, mire megint jössz. Nehéz beosztani az energiát.
MN: A nürnbergi mesterdalnokokat is halljuk idén, ebben az ön figurája Pogner, egyfajta „jó atya” figura, ami tipikus basszusszerep. Közel áll önhöz ez a típus?
BG: Igen, és hét gyerek édesapjaként könnyen bele tudom élni magam. De amikor azt éneklem, hogy „Eva, mein einzig Kind…”, mindig mosolygok magamban.
MN: Tavaly a Don Giovanni főszerepét énekelte az Operaházban. A baritonoknak ritkán írnak főszerepet, ráadásul, ha jól tippelem, ön többször énekelte Leporellót.
BG: Mozartnál – és általában is – a különbség a hangterjedelemben van. Egy basszusnak általában lefelé kell tudnia még egy kvinttel énekelni a baritonhoz képest. A baritontól általában másfél oktávot kér a kotta, ha Mozartot nézzük, de Verdinél már magasabbra kell menni, például a Rigoletto elég magas.
MN: Meg hát Leporello mégis a segéd szerepe, Giovanni az úr.
BG: Amikor Renato Bruson, a nagy Verdi-bariton mesterkurzust tartott az Operaházban, Leporello szerepét vittem, mégpedig a Regiszter áriát. Meghallgatta, és azt mondta: „Nagyon szép a hangod, miért nem Don Giovannit énekled?” Mondtam, hogy hát az bariton, kicsit magasabb, erre ő: „Nem is magasabb. Az is é-ig megy.” Szóval azt tanácsolta, ha ilyen szép hangom van, akkor inkább a nemesembert énekeljem, ne a szolgát.
MN: És megfogadta?
BG: Másnap vittem a Figarót. Akkor elnevette magát: „Nem megmondtam, hogy a grófot kellene énekelned, nem a szolgát?” És igaza volt, Figaro F-et, a gróf meg csak fél hanggal magasabbat, Fiszt énekel. De ha az énekesnek ki van dolgozva a magassága és a mélysége, akkor végső soron a hangszín határozza meg, hogy mit énekeljen.
MN: Mennyit változik egy basszbariton hang az évek során?
BG: Sokat érik az idővel, főleg a mélyebb fekvésű hang. Most 51 éves vagyok, és úgy érzem, még mindig érésben van a hangom. Viszonylag későn iratkoztam be a Zeneakadémiára, előtte kereskedelmi főiskolát jártam ki, csak utána kezdtem énekelni tanulni. Harmincéves koromra végeztem, míg sokan már húszévesen elkezdik a pályát. Kezdetben nagyon világos basszushangom volt, inkább baritonnak gondoltak. Csakhogy a bariton-lágé magas hangjait nem tudtam elénekelni. Ez a kolléga akkor azt mondta: „Az idő neked dolgozik.” És tényleg: nem csak a hang mélyül, az ember megérik hozzá karakterben is. Az olyan szerepek, mint egy főpap és az apák, hitelesebbek, ha az ember kora és megjelenése is illik hozzájuk.
MN: És hogyan kell vigyázni a hangra?
BG: Van ez a bizonyos „gégediéta”: se túl forrót, se túl hideget, se túl fűszereset, csípőset nem ajánlott fogyasztani. Lehet, hogy ez langyosnak és unalmasnak hat, de amúgy mindenkinél más működik. Pavarottiról például azt mesélték, hogy jégkockát rágcsált skálázás után, hogy „konzerválja” a hangbeállítást. Furcsán hangzik, mert a meleg torkot nem feltétlenül jó hűteni, de nála működött. Lehet, hogy csak legenda. Gregor József pedig csípős paprikát evett állandóan. Szóval nincs kőbe vésett szabály. Én az előadás napján kerülöm a túl sós vagy fűszeres ételeket, azok kiszáríthatják a szájat, a torkot. Emellett fontos, hogy sportos maradjak, a rendszeres mozgás segít, hogy ritkábban legyünk betegek.
MN: Nagyon változatos repertoárt énekel. Melyik világ áll önhöz a legközelebb?
BG: Mozartot nagyon szeretem. Melis György, „Nyuszi bácsi” mondta egyszer: „Mozartot addig kell énekelni, amíg engedik az embert.” Ez szerintem mindent elmond, Mozart gyógyítja a hangot, segít könnyednek, játékosnak maradni, és kiváló ellenpont a súlyos Wagner-, Verdi- és modern szerepek mellett. Amíg az ember el tud énekelni finoman egy canzonettát, addig biztosan nincs baj a hangjával. De ugyanez igaz a barokk zenére, vagy Haydn oratóriumaira is. Az orosz repertoár külön világ. Muszorgszkij Hovanscsinájában eddig Saklovityijt énekeltem, pedig Hovanszkij herceget nagyon szívesen elénekelném. Bámulatos, milyen szerepek vannak az orosz operákban, de ritkábban játsszák ezeket, mert nagyon sok, nagyon jó szólistára van szükség. Egy Hovanscsinához például öt kiváló tenorra, két jó basszusra, basszbaritonra, egy csodás Marfára – nem könnyű megfelelő szereposztást találni. Rám is igaz, hogy mindig azt szeretem, amin épp dolgozom. Úgy érzem, Wagnerből jócskán kivettem a részem, bár még van néhány szerep a bakancslistámon. Sok mindent elénekeltem már, de még mindig van bőven, ami hiányzik.
MN: Milyen az élet a Wagner-napok kulisszái mögött? Hiszen ekkor a legnagyszerűbb énekesek gyűlnek össze.
BG: Nagyon érdekes kör gyűlik össze, és bár nem először csináljuk, bizonyos szempontból minden évben más a Wagner-napok, mindig van új arc, új szereplő, gyakran fő- vagy címszereplő, akivel meg kell ismerkedni. A Wagner-napok előadásai félszcenírozott operák, de hát tulajdonképpen majdnem teljesen szcenírozottak, csak épp a zsinórpadlás hiányzik a Müpából.
MN: Keresik önt a fiatalok? Mit tanácsol nekik?
BG: Nyolcadik éve tanítok a Zeneakadémián. Ahogy már beszélgettünk róla, manapság a megjelenés sokat nyom a latban, talán túl sokat is. A mai zongoristák vagy hegedűszólisták mintha a Vogue címlapjáról léptek volna le. Az opera is ebbe az irányba halad, és amennyire egészséges, ennek meg kell felelni. Egy szép hang és jó énektudás legfeljebb 20 százalékot jelent a karrier során. Ez a belépő. A többi a megjelenés, a szociális készség, a nyelvtudás. Egy francia intendáns lehet, hogy beszél angolul, de szívesebben társalog a saját anyanyelvén. Az is számít, mennyire rugalmas valaki, mennyire készséges, mennyire problémamentes. Vannak, akik minden részletért harcolnak egy szerződésnél, és vannak, akik mindent aláírnak. Egy-egy apró dolog is eldöntheti, hogy valakit szívesebben hívnak újra, vagy sem.
MN: És még mindig az énekesnek dolgozik az idő?
BG: Igen, ez a pálya még mindig hosszú évek türelmes építkezését kívánja, és annak, aki vigyáz a hangjára, megengedi magának, hogy megérjen a fontos szerepekre, szerencséje lehet.
