Újságíró
2022 óta ír a Magyar Narancsba: általában zenéről, általánosan kultúráról.
Nem csak nálunk tartják nagyobb becsben a géniuszokat szolgáló sótlan előadóművészeket, akik szótlan engedelmességgel, önmaguk feladásával látnak neki az évszázados mesterműveknek, és nem csak nálunk gyanakodnak rögtön azokra, akikben felfedezhető az excentrizmus csírája.
Nem tudjuk, ki volt az első, aki beleszórta a szerszámosláda tartalmát a zongorába...
A III. szimfónia alighanem a halhatatlan mester egyik legnépszerűbb darabja
A XXI. magyar tánc – e-moll hangneme ellenére életteli verbunkos – szinte csak szignálként szolgál a Fesztiválzenekar Brahms-koncertjén: természetesen arra várunk, hogy a hegedűre és csellóra írt Kettősverseny felcsendüljön, amelynek komponálását maga a szerző egy levelében „mulatságos ötletnek” nevezett. Nem véletlenül: ez egy hálátlan műfaj.
A brit szopránénekes 2009-ben megnyerte a London Händel Festival énekversenyét, majd bemutatkozott a bécsi Staatsoperben, hívták ide-oda, még Budapesten és Kaposvárott is fellépett.
A Brácsaszonátát, Sosztakovics utolsó művét bátran nevezhetjük hattyúdalnak: a kotta végére 1975. július 5-én került kettős záróvonal, pár nappal később a zeneszerzőt kórházba szállították, ahol alig egy hónappal később elhunyt.
Hálátlan dolog nagy mesterek nagy műveiről filmet készíteni. Gyakran kiderül, hogy bár a zene pazar, az alkotójuk közel sem olyan érdekes.
