Dmitrij Sosztakovics a leningrádi konzervatóriumban dolgozott, amikor kitört a háború Németországgal. Nagy sikerei voltak 5. és 6. szimfóniáival, a Glazunov Vonósnégyes 1938-ban mutatta be vonósnégyesét. „Írok egy kvintettet önöknek, és együtt fogjuk eljátszani” – ígérte a zeneszerző, és 1940 szeptemberében már megvolt a munka dandárjával. Annyira jó lett, hogy rögtön megkapta érte a Sztálin-díjat, egy csomó helyen eljátszhatta. Azért írt zongorás kvintettet, viccelődött, hogy végre ő is utazhasson a szovjet kor két elit együttesével, a Glazunov, illetve Beethoven nevét viselő vonósnégyesekkel. Az opus 57-es Zongoraötöst életteli műnek szokás nevezni, de az alábbi történet árnyalja Sosztakovics szándékát: „»Énekelve«, több érzelemmel akartunk játszani – emlékezett vissza a csellista –, ám [Dmitrij] játékának érzelmi visszafogottsága ellentmondott a vonós hangszerek természetének. A vibrato használatát a lehető legkevesebbre korlátozta. A gyors tempók eleve kizárták az érzelmi túlzások lehetőségét.” Egy másik, moszkvai diáktól származó visszaemlékezés is hasonlóra utal: „A Prelűdben megkért minket, hogy ne csináljunk ritenutót, annak ellenére, hogy a kottában ez állt. »De hát itt van, hogy ritenuto [a tempót fokozatosan visszatartva]!« – tiltakoztunk. Idegesen odajött hozzánk, elővett egy tollat, és minden szólamnál áthúzta a jelzést.”
A Sosztakovics-zongoraötös felcsendül Magyar Valentin és a Korossy Kvartett lemezbemutató hangversenyén is. A másik mű egy picit korábbi, Franck deli romantikus darabja, amelynek ősbemutatóján éppenséggel Camille Saint-Saëns zongorázott. A fiatal muzsikusok első közös albuma az idén jelent meg a Hungarotonnál (Magyar Zene Háza, június 14., hét óra).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
