Mindig kísértette a halál, tizenhárom testvére közül kilenc korán elhunyt, apját, anyját 1889-ben pár hónapon belül veszítette el, öccse, a hozzá hasonlóan szikrázó zenei tehetség, Otto 1895-ben öngyilkos lett. A monumentális 2. (Feltámadás) szimfónia egy évvel később született, bizonyára a gyásszal való birkózás nyomán – s máig megható, hogy ez a cseh-osztrák fiatalember képes volt hangokba önteni félelmeit, reményeit és kényszerképzeteit, felidézni a boldog pillanatokat a nyomorúság közepette is. Hiszen a szimfónia kedélyes Ländlere éppen arra a naiv jókedvre emlékezik, amelyben a gondolata sincsen a halálnak. Mahler fejjel megy a falnak, amikor legbelső nyomorúságának kifejezéséért nagyzenekart, kórust, szólistákat, ütők, rezek armadáját harsogta össze. Lyukat üt rajta: azt kérdezi, van-e valami a halál után, volt-e értelme az életnek, van-e mélyebb jelentés a rideg hiány mögött.
Mahler zenéje grandiózus, előadásához százakra van szükség, de a hozzá vezető út csak személyes lehet. Fischer Iván számára, akit régóta a nagy Mahler-karmesterek között szokás emlegetni, a szimfónia nagy szabása nem jelent problémát, de a mű érzésvilágának kibontásával sem maradt adós. Az első tétel gyászzenéjét néhány dinamikai és tempóbeli választás tette ellenállhatatlanná és lendületessé (csak Leonard Bernstein mert bátrabb lenni, ha szélsőséges tempóváltásokról van szó). A második tétel, a Ländler ártatlan egyszerűségét a borzongató scherzo ellensúlyozta. Utóbbinak, a szüntelenül mozgó szimfóniatételnek Péteri Lóránt zenetörténész egész kötetet szentelt tíz évvel ezelőtt, kapcsolatot teremtve Freud „kísérteties” kategóriájával, amelyben a régi, a meghitt idegenné, az élő gépiessé, a barátságos félelmetessé válik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
