Donald Trump nem az az ember, akivel az amerikai keresztények többsége szövetséget kötne. A kaszinótulajdonos üzletember háromszor nősült, és mindhárom feleségét megcsalta, szexuális bűncselekmények vádlottja volt, és pápaként is kiposztolta magát (állítólag tréfából) – mindennek ellenére bravúrosan csatornázta be az evangéliumi kisegyházak lelkesedését a Make America Great Again (MAGA)-mozgalomba. Ráadásul ezek a keresztények nem történelmi szükségszerűségnek vagy kényelmetlen eszköznek látják Trumpot, hanem egyenesen Isten küldöttjének. Ezt a képzetet maga az elnök is fűti: „Nem fogunk félni, kitartunk hitünkben, és dacolunk a gonoszsággal szemben” – ígérte beiktatási beszédében. Az ellene elkövetett merényletkísérletről pedig azt mondta, Isten mentette meg, hogy naggyá tegye Amerikát.
Az elnökség első száz napja után Trump szavazóbázisának egy része elbizonytalanodott: a fogyasztói árak nem csökkentek, a tőzsdét megfektette a vámháború, a milliárdosok, akik januárban az első sorban ünnepelték őt, ma már nem feltétlen hívei az elnöknek. A legkeményebb mag azonban szinte érintetlen. A Pew Research áprilisi felmérése szerint a fehér evangelikánusok 72 százalékának tetszik Trump eddigi teljesítménye, bő kétharmaduk semmi kivetnivalót nem talál az elnökség morális alapvetéseiben, 57 százalékuk pedig jobban bízik Trumpban, mint elődjében. Még a vámintézkedéseket is pártolja a fehér evangelikánusok háromnegyede – pedig azokat a teljes népesség kétharmada helyteleníti. Az evangelikánus keresztények támogatják a legodaadóbban Trump autoriter tendenciáit is. „Nem kell többet szavaznotok, gyönyörű keresztényeim! Szeretlek titeket, keresztények! Most el kell mennetek szavazni, de négy év múlva már nem kell szavaznotok” – süvöltötte Trump egy keresztény rendezvényen Philadelphiában, tavaly júniusban.
Nem egységesek, de sokan vannak
Az amerikai evangelikánusok számos ágra szakadt, több ezer felekezetből álló csoport. Itthon gyakran evangéliumi keresztényeknek vagy újprotestánsoknak nevezik ezeket a gyülekezeteket, amelyek közül több (a baptistáké, a pünkösdistáké, a metodistáké) világméretű szervezetté növekedett az elmúlt két évszázadban. Többségük azonban ennél kisebb. Találunk közöttük haladókat és fundamentalistákat, szigorú és megengedő irányzatokat; egyes felekezetek elfordulnak a világtól, mások a politikai hatalom megszerzésére is törekszenek. Közös bennük az evangéliumi fókusz, és sok esetben hasonlók a rituálék is, az újjászületés és az újrakeresztelés aktusa, a karizmatikus egyházak esetében pedig az olyan „adományok”, mint a nyelveken szólás, az átok- és áldásosztás vagy a „gyógyítás”. Az evangelikánus mozgalmak első hulláma a 18. században indult el, a fénykorukat, amikor az alapfokú és az egyetemi oktatást is dominálták, a 19. században élték. A polgárháború köztük is előidézett szakadásokat, de a Biblián alapuló szeretet- és igazságeszmény hozzájárult a rabszolga-felszabadításhoz, a polgárjogi törekvésekhez és a jogrendszer megszilárdulásához.
Az elmúlt hetven évben azonban megváltozott az evangéliumi mozgalmak jellege. A befelé forduló, szerény csoportok helyett felértékelődtek az extrovertáltabb és extravagánsabb vezetők és közösségek, amelyek jól használják a tömegmédiát is. Az 1950-es években már azt mondták evangéliumi kereszténynek, aki Billy Graham istentiszteleteit követte a tévében. A 60-as években ezek a közösségek ellenezték a hippik szabadosságát, de többnyire támogatták a feketék egyenjogúságának ügyét; a 70-es évektől pedig, amikor a demokraták felkarolták az abortuszjogot, tömegesen csatlakoztak a republikánus táborhoz.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
