Csabai Máté

Lehet-e szépirodalmi téma például a miniszterelnök, ha a sajtóra és a közbeszéd témáira is zsibbadásig nehezedik a NER? Erre kerestük a választ négy íróval, akik nem szégyellősek, ha politikából kell irodalmat desztillálni.

Az haute-contre a 18. századi francia opera legkedveltebb hangfekvése volt.

A Bartók rádió korábbi műsorvezetőjének első kötete nem árul zsákbamacskát, már a színes külcsín és a rajzos illusztrációk is vérbő Nyáry Krisztián-kodást sejtetnek, vagyis azt, hogy semmiképp nem száraz, ám nem is igazán alapos, életrajzközpontú zenetörténeti adalékokat kap kézhez az olvasó a szerelemről.

A halk meg a hangos, ez a titok, pedig ilyet nem is nagyon tudtak a Bach-korabeli hangszerek, csak kopogtak, mint egy gyönyörű gépezet.

Kevesebbet kereshet az a fiatal tanár, aki gyakornokból a Pedagógus I. kategóriába kerül. Az Oktatási Hivatal egyelőre annyit tesz, hogy jogszabályellenesen kitolja a beadási határidőt.

Nyilvánvalóan Glenn Gould „bűne”, hogy a zongoristák felesküdtek a dünnyögésre meg a dúdolásra. Gould ugyanis elsőként, majd’ hetven évvel ezelőtt sikerlistás lemezt csinált a Goldberg-változatokból.

„A mennyben talán majd megengedik nekem, hogy ne adjam fel Bécset mint örök otthonomat” – írta Beethoven a városról, amely befogadta őt.

A francia zongoraművész aligha tévedne el Budapesten, hiszen előadóként rendszeresen jár hozzánk.

Amikor 1881-ben, három évvel az elkészülte után végre bemutatták Csajkovszkij hegedűversenyét Bécsben, a kor notórius zenekritikusa, Eduard Hanslick azt írta róla, a műnek „a bűzét hallani lehet”.

Az opus 20-as vonósnégyesek eredeti kiadását a felkelő Nap rajza díszítette, de ha ezek a művek nem is hangfestő kompozíciók, másféle hajnalt azért jelölhetnek.