A Thália Színház által rendezett Rivalda Fesztiválon tizenhárom vidéki előadást láthatott a budapesti közönség és a színházi szakma, s ha "a képünk ferde", arról bizonyosan nem a szervező színház tehet. Egy ilyen rendezvényt nem a rossz, gyönge előadások minősítenek, hanem a jók és a legjobbak - elsőként az, hogy van-e ilyen egyáltalán. Most volt, több is - köztük például a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház decemberben bemutatott A revizor című produkciója.
A színházban nagy csapda az ordító aktualitás: amikor egy darab minden jel szerint "a levegőben van", ajánlatos nagyon óvatosan bánni vele, mert azonnal olcsó didaxisba fordul. Márpedig Gogol Revizora már nem is a levegőben van, hanem ki is tölti azt: korrupt polgármesterek téblábolnak a rendőrségen, a bíróságon, avagy a börtönben, Dobcsinszkijtől és Bobcsinszkijtől hangos az ország.
Vereckei Rita díszlete egyszerű és trükkös: a már hagyományosnak mondható égig érő iratszekrények végén egy-egy ajtó, a színpad két oldalán szétszórt dossziék, papírok, középen pedig az iratszekrények változatos működésre képesek: bútorrá alakulnak, fallá, de úgy, hogy mindvégig megmaradnak a jelzés szintjén. Bagó Bertalan rendezése pedig éppen erre tör: jelez, méghozzá igen erősen. Ennek tudható be az előcsarnokban - az előadás előtt, illetve a szünetben - zord arccal járkáló katonaruhás egyén is.
A jelmezek leginkább korhűnek mondhatók - és mindben van kicsi túlzás: a kabátokban, gallérokban, a sáros csizmákban, de még a nők sminkjében is. Ez az elrajzolás köszön vissza az előadás koreográfiájában; a narrátor által fölmondott szereplőbemutatásokban (mintha - titkos - iratokból olvasná), a figurák elhelyezésében, mozgásában, gesztusaiban is és számos - obligátnak tudott - rendezői ötletben, az uborkásüvegtől a vodkásüvegig. A hátunk mögött (a budapesti vendégjátékon a színház erkélyéről) kórus kíséri az átdíszítéseket és a kiemelt fordulatokat: egyszerre vicces és hátborzongató elem, hiszen az előadás atmoszférája ilyenformán a szó fizikai értelmében is bekerít bennünket - akár látjuk, akár nem, hogy a kórus tagjai ugyancsak szolid katonauniformist viselnek.
A jelentéktelen járási székhelyen jelentős félelmet kavar a revizor érkezésének híre - miközben mindenki fölveszi a tisztességes ember álarcát, sorra lehull róluk az álarc, és igazi jellemük tör a felszínre. A túlzásba vitt megjátszás paradox hatást vált ki - ez Bagó jól komponált, a felpörgetett s lelassított jeleneteket váltogató rendezésének lényege.
A kordában tartott, gesztikusan is gazdag alakítások közül kiemelkedik Kiss Ernő játéka: Szkvoznyik-Dmuhanovszkij (van-e, ki e nevet kimondta valaha?) polgármester a két végletben van otthon: a "lefelé tapos - fölfelé nyal" elrajzolt, átmenet nélkül, villámgyorsan váltogatott reakcióit produkálja rettentő mulatságosan, valamint ismerősen és szánalmasan is. A vélt revizor tétova fázási ingerenciájára már kapja is le a kabátot - na, nem magáról, hanem Dobcsinszkijről. Az elvárt válaszok megtippelésében kicsit tompának mutatkozik, de annál gyorsabban vált véleményt; így még mulatságosabb például, amikor Hlesztakov a kártya után érdeklődik, s a polgármester megesküszik, hogy sosem fogott kártyát a kezébe - legföljebb, mikor kártyavárat épített belőle. Nem a szöveg, hanem a váltások intenzitása mozgatja a játékot.
A városi előkelőségek önmentő akciói rendre a többiek eláztatásának formáját öltik, hiába próbálnak összefogni a szent cél, a pétervári revizor megtévesztésének érdekében: nem adhatnak mást, mint mi lényegük. A revizortól való félelmük szinte semmi az egymástól (és a lelepleződéstől) való félelmükhöz képest; pedig kicsi, vacak, ócska kis csalásokról van szó. Az elsikkasztott pénzből valójában fölépült a kórház új szárnya, csak le is égett nyomban, azért nem látni.
A polgármester felesége és lánya egyszerre startol rá a vendégül látott álrevizorra: a feleség Holecskó Orsolya alakításában a lánynál alig néhány évvel idősebb mostohaanya, aki erélyesen, az eszközökben nem válogatva kommandírozza a lányt és a férjét is. A lányt mintha kissé bárgyúnak játszaná Ligeti Kovács Judit - nem mintha ez számítana Hlesztakovnak.
Akinek - legalábbis így mutatja Nagy Péter - elég lassan esik le, hogy ő egy számára mindenképp kellemes tévedés áldozata; igaz, miután rájön, annál vérmesebben lát hozzá a csúszómászó hivatalnokok "leszedéséhez". Tetszett, hogy sem a rendező, sem a színész nem igyekszik holmi társadalomnevelő ambíciót belepakolni Hlesztakov figurájába: ez a lecsúszott, kártyás-piás nímand nem gondol sem nagyot, sem kicsit a környező világról, nem leckéztet, nem büntet, hiszen nem lát túl a következő kártyapartin vagy ebéden.
A nem kicsi mellékszerepeket pontosan játsszák a színészek: Kanda Pál, Urházy Gábor László, Szegezdi Róbert, Balogh Tamás, Wellmann György, György János és Kricsár Kamill.
És persze megjön az igazi revizor, és összerendezi a nagy egészet: hátul vörös selyem leng, előtte katona fegyverrel - de megegyezést ígér, nem kell félni. "Gyorsan száguldó hűs patak partján", énekli valaki tisztán - és nem félünk. Hogy ez a Gogol hogy tartja magát...
Zalaegerszeg, Thália Színház, május 10.
