A TÁP még mindig a színházi vadhajtások színháza, a megveszekedett színházi ambícióé, miszerint a jóból sosem elég, mert olyan sok a rossz. A rossz, mármint a színházi rossz persze valóságos kincsesbánya Vajdai Vilmosnak és csapatának - ha egyszer nem lesz színházi rossz, akkor a TÁP vagy megszűnik, vagy "rendes" színházzá válik, amit sem neki, sem magunknak nem kívánnék.
A TÁP "kultszínház"; a kultuszon kívül van neki törzsközönsége és törzsgárdája, ez utóbbiban sok-sok kiváló színész, jeléül annak, hogy a "normális" színházi előadásokban való szereplés után nemcsak energiából marad elég az éjszakai vendégeskedéshez, hanem invencióból, kedvből, színészetből is. A különféle "műsoros estek" - amilyen például a Minden Rossz Varieté, a színészverseny, a Techno-varieté vagy a Kurátorok - jól megférnek a színház repertoárjában a majdnem igazi darabokból készült előadásokkal, amelyek persze ugyanarra a rugóra járnak, mint a többi: olyan rossz, hogy már remek.
Az a formanyelv, amellyel a TÁP dolgozik, erőteljesen "összművészeti": a szöveggel minimum egyenértékű a zene, a - kényszerből és szándékoltan egyszerű, mégis szellemes - látvány (melynek szerves tartozéka a vetítés), a színészi eszköztárból pedig a mozgás, a mimika, a gesztusok. Fontos elem a csönd, vagyis a hallgatás, olykor a kínosig, a feszengtetőig - emlékszünk, Vajdai Vilmos egyik legelső TÁP-os produkciója egy lassú rágyújtás volt -, aztán az ismétlés, a reflektáltság, a játék a civil ki- és beszólásokkal.
Néha van beépített néző. A nézők amúgy is aktívabb szereplői ezeknek az előadásoknak; amikor annak idején még a Süss Fel Napban álldogáltunk éjszakánként, sokszor kifejezetten interaktív műsort láttunk: nemcsak civilek, hanem színészek is bele-beleszóltak a játékba, aztán fölmentek a színpadra is - és ha most valaki azt mondaná, ebben bizony semmi spontán nem volt, azt is elhinném.
Ezt a színházat kifogyhatatlanul táplálja a konvenció. Nemcsak a hagyományosnak mondható szoros darabértelmezés, az illusztratív színjátszás és a direkt hatások előidézése, hanem az a kortársi hazai közeg, amelyben létezik: a sablonok, a populáris fogalmazásmód és a melodráma. Egész hálózata létezik már azoknak a színházi formációknak, amelyek ezeket a tipikus vacakságokat építik be és át a saját produkcióikba, a közhelyes és trendi témáktól kezdve a bulvár tobzódásáig. A TÁP minapi előadásának közeli rokona például a Szputnyik nemrégiben bemutatott A Kockavetője, de nincs tőle messze a HOPPart A kis vakondja sem.
A Roló című előadás alapja Vinnai András korábban született hangjátéka, amely egy memóriazavaros (pontosabban -hiányos) férfiról szól, meg arról az orvosról, aki eltökélten próbál segíteni azon a problémán, amely a páciensnek egyáltalán nem probléma. Van aztán még egy északi történet, belekomponálva a memóriazavarba - alig is tartozik össze a kettő, de nem is igyekszik összehajlítani senki. Ez utóbbiban van egy pap, egy lány és egy rég eltűnt vőlegény, örök szerelem; régi slágerek csendülnek föl újra, és szépen tátognak rá a színészek, kivált Stork Natasa, miközben meg kell a szívnek szakadni - meg hát a röhögéstől is meg kell.
A memóriazavar kezelése leginkább egy stand-up comedyhez hasonlít (nota bene: ez is otthonos formája a TÁP-produkcióknak); Terhes Sándor játssza az orvost, dr. Pumánszky Miklóst (van is néhány poén a névre, lásd a drámák rémes beszélő neveit), de van neki egy alakmása, akit Tamási Zoltán játszik - és hát az egész nagyjából mindegy a Lajosnak, aki úgysem emlékszik semmire. Pumánszky doktor - maga is klinikai eset - valósággal rácuppan a különleges esetre, és nagy lendülettel lát a kutakodásnak: megtudni az emlékezet nélküli embertől, hogyan is veszítette el az emlékezetét. És ha ebbe a summába belegondolunk, rögtön világos lesz, miért tartozik össze Vinnai és a TÁP.
A frappánsan ritmizált jelenetsor csúcspontja, amikor Lajost meghívják a tévében egy lottósorsolásra; neki kellene kihúznia, elolvasnia és bemondania a nyertes számot, de az utolsó fázisnál rendre elakad, hiszen mire a kamera felé fordítja a számot, már elfelejtette. Gosztonyi Csaba játssza a jóindulatú, béketűrő szerencsétlen flótást, aki meglehetős együgyűségében nemigen fogja föl a kavarodást maga körül.
A széttartó jelenetsorokat - melyek széttartását senki nem igyekszik olcsó trükkökkel takargatni, sőt: a váltásokra föl van híva a figyelmünk - táncbetétek tagolják tovább. Pontosan olyanok, mint az előadás egésze: parodisztikusak, viccesek és flottak.
A TÁP-féle színház megtévesztő. A Marsról lepottyant néző vagy kritikus nem ért belőle semmit, illetve ért mindent, csak azt nem, hogy miért és mitől jó ez. A TÁP - haladóknak való.
Trafó, TÁP Színház, május 28.
