A Trafó adott otthont a PanoDráma produkciójának: Pejó Róbert vitte színre Elfriede Jelinek színdarabját. A PanoDráma - nem színház ez, hanem egy olyan képződmény (Lengyel Anna vezetésével), amely kortárs drámában utazik, magyarban és külföldiben: az előbbit kifelé, az utóbbit befelé mozdítaná, ránk fér mindkettő - nem túl régen műhelybemutatót tartott az akkor még félig kész előadásból, beillesztve a többnapos Jelinek-session keretei közé. És ugyancsak nem túl régen járt nálunk a Münchner Kammerspiele a Rechnitz - Az öldöklő angyal című előadásával, amelyben egy szinte ismeretlen második világháborús epizódot dolgoz föl sajátos stílusában Jelinek (kritikánkat lásd: Bűndölyf, Magyar Narancs, 2009. október 22.).
Aki megtalálta az ő lehető legjobb "magyar hangját": Halasi Zoltán költő-fordítónak igen sokat köszönhet. Nemcsak azt, hogy metsző és kegyetlenül szellemes belvilágát, a kényszeredett vigyort az arcunkra fagyasztó mondathömpölygéseket találékonyan és színesen közvetíti, hanem hogy legalább annyira sajátja Jelinek "vezérszólama" is. Ezért aztán gazdagítja is ezt a világot a mi hamisítatlanul magyar vonatkozásainkkal; ebből pedig bőséges tárház állt a rendelkezésére. Persze ne vacak kis utalásokra számítson senki, hanem például a "kiilleszkedés" szó frappáns beillesztésére. Stiláris telitalálatokra, gördülékeny dialógusokra - "mintha magyar nyelven született volna", de hát magyar nyelven született...
Herr Sarközi, Herr Horvath, Herr Horvath, Herr Simon - a négy áldozat, akik ott fekszenek a fekete lepel alatt, és körülveszi őket az a bizonyos kontextus, amelyben mindenkinek van hozzáfűznivalója, kommentárja a történtekhez; ez a kontextus, ez a veleje Elfriede Jelinek művének. Sorban állás közben a hentesnél - netán magának a hentesnek - a szomszédnak, a vevőnek, a női vevőnek, a második vevőnek, a férfi vevőnek - és hát mindenki lehet vevő, illetve mindenki mindig vevő valahol. Jelen van még a média, a televízió, benne a moderátor, a hírközlő vagy a műsorvezető - a halálesetekhez nekik is van hozzáfűznivalójuk. Még a halottakhoz is beszélnek, így: "Szóval, tisztelt halottak, beszélgessünk akkor a halálról, ez a mai témánk. Önök ettől a perctől kezdve betelefonálhatnak ide hozzánk, a stúdióba. Annak ellenére, hogy az önök fajtájára nézve elvileg elutasító tartalmat hordozott, önök rohanva próbálták elérni a táblát, ráadásul mind a négyen egyszerre! Mi az, hogy csökkent a ránk zúduló idegenáradat? Mikor itt vannak az abszolút idegenek, íme! Naná, hogy önök voltak az üzenet címzettjei, kedves halottak, és egyben a még idejében feladott küldemény is." Jelinek szövegének látszólagos cinizmusa, szenvtelensége, sőt karikírozott szenvedélyessége annak a kérlelhetetlen, sziklaszilárd morális meggyőződésnek a művészi kifejezése, amely nemcsak a merényletet, de az azt "lenyelő" társadalmat is mindenestül elutasítja, az ő összes kedvenc időtöltésével - tévénézés, bulvársajtó-olvasás, sportban drukkerkodás - együtt. Ez a társadalom a kollektív vállvonogatás, idegenkedés és kedélyeskedés elviselhetetlen kombinációjában utazik - és Jelinek gyorsan húz egyenes vonalat a modern kori romagyilkosságok és a holokauszttagadás között.
Ami e költői szöveg formáját illeti: dráma, valóban. Itt van például a horgolásmotívum: belehorgolják magukat és egymást holmi hálókba, összehorgolódnak, kézimunkáznak - ez színpadi helyzet, a nem egyszerű fajtából. Pejó Róbert rendező a tágas játékteret nagyjából "összehorgolta" a nézőtérrel; a színészek közülünk mennek be az U alakban székekkel körülvett színpadra, melynek padlója ismerős: kisiskolás korunkban így bújtattuk egymás alá, kockásan a csíkokat, hálót formázva belőlük. Mindegyik szék mellett kötés (mindegy: horgolunk vagy kötünk), a tűk végén gombolyag: lehet folytatni, pont ott, ahol az előző színész abbahagyta. Néhány színész kelti a Jelinek-dráma sokadalmát - "németes" megoldás, onnan ismerős, hogy sétálnak a színészek a figurák között, és közben megőrzik azt a legfőbbet, aki ők maguk.
Vannak nagyszerű színészek ebben az előadásban: Csákányi Eszter és Scherer Péter akár a telefonkönyvet is, ugyebár; és persze Szalay Marianna bisszig iróniája is remek színészi eszköz. De a megvalósulás, a színpadi játék mégsem veszi birtokba magát a szöveget, nem bír fölébe kerülni, nem bír ura lenni - és többnyire bizony pótcselekvésekben, apró (olykor jó) ötletekben merül el és ki. Tapsolni kötőtűk csattogtatásával is lehet, még vastapsolni is - de hogy ez röpke poén vagy súlyos és természetes színházi megoldás, azt az a színházi kontextus dönti el, amely ezen az estén sajnálatosan távol maradt az eseménytől.
PanoDráma, Trafó, április 21.
