A Nemzeti Színházban a jövő évadban nem fogják bemutatni Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét - pedig szerették volna.
De Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét Budapesten kizárólag a Budapesti Operettszínházban szabad játszani - történetesen a színház igazgatója, Kerényi Miklós Gábor (ő így szereti emlegetni magát, így szerepel a plakátokon is: KERO) rendezésében. És ha ott éppen nem játsszák, mint ahogy immár fél éve nem játsszák, akkor a fővárosi közönség nélkülözni kényszerül az ő nemzeti nagyoperettjét.
Teljességgel jogszerű, hogy ez így van. És teljességgel színházellenes.
Ami a jogot illeti: az 1953-ban meghalt Kálmán Imre szerzői jogainak örököse a lánya, Kálmán Yvonne. Õt pedig egy bizonyos Josef Weinberger Wien Gesellschaft m.b.H. képviseli, az ő magyarországi képviselőjük pedig Hartai Adrienne. Fölteszem tehát, hogy ha egy magyarországi színház el akarja játszani a Csárdáskirálynőt, akkor Hartaihoz fordul, aki a bécsi irodával elintézi az ügyet, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy minél több jogdíj folyjon be. Kivéve persze azt, akinek épp az az érdeke, hogy máshonnan ne folyjon be jogdíj, csak tőle.
Létezik kizárólagos játszási jog is: ilyen van KERO-nak Budapest területére; ez azt jelenti, hogy másnak coki. KERO ugyan csöppet sem tart attól, hogy bármelyik színház elszipkázhatná az ő jól tartott közönségét az ő még jobban tartott rendezéseitől, de valamiért mégis külön energiát (sokat) és külön pénzt (sokat) áldoz arra, hogy erre lehetőség se legyen. Egy kétmilliós város ugyan bőven elbírna két Csárdáskirálynőt - kivált, ha az egyiket Kerényi, a másikat, teszem azt, Mohácsi János rendezné: biztos nem ugyanazoknak beszélnek ők ketten, például én sem nézném meg mindkettőt. Ez a kizárólagos jog nyilván jó sokba fáj az Operett igazgatójának, aki, mondja informátorunk, "talicskán tolja a pénzt a jogörökösnek". Hogy mennyit, az kideríthetetlen: a jognak nem szabott az ára, hanem szabadpiaci.
A Nemzeti Színház mindazonáltal úgy gondolta, mégiscsak "bepróbálkozik" a szerzői jog budapesti képviselőjénél. Hartai Adrienne szerepe az ügyben homályos; miközben tudta, hogy KERO-nak kizárólagos joga van a darab eljátszására, hiszen abban az ügyben is neki kellett eljárnia, állítólag a Nemzeti érdekében is föllépett a bécsi irodánál, mégpedig egy személyes beszélgetés keretében. És hozta a hírt: a jogtulajdonosok nem engedélyezik a Nemzeti Színház bemutatóját. Indoklás nincs, írás sincsen a bécsiektől: csak Hartai rájuk hivatkozó elutasítását kapták meg. Punktum.
*
Amikor - Hartai Andrienne-t hiába keresve - a bécsi irodához fordultam felvilágosításért és a döntés indoklásáért, tőlük nem kaptam választ, viszont levelemet továbbították Hartainak azzal az üzenettel, hogy "vegyem tudomásul a döntésüket". Több mint furcsa eljárás, annál is inkább, mert kezdetben - igaz, nem Hartai, hanem a Bécsben élő Kerényi Gábor karmester személyes közbenjárására - a bécsi iroda érdeklődést mutatott a projekt iránt; ráadásul akkor még az Operettnek sem volt hivatalos papírja a kizárólagos játszási jogról. Ez csak akkor lett - véletlen egybeesés, nyilván -, amikor az operettes Kerényi Miklós Gábortól érdeklődtem e színházi egypártrendszer/diktatúra okai iránt.
KERO-nak nemcsak kizárólagos joga van, hanem határozott véleménye is sok mindenről: az Alföldi vezette színház művészi teljesítményéről és közönségsikeréről (avagy sikertelenségéről), a Csárdáskirálynő nemzetis bemutatásának céljáról; és egészen komolyan állítja, hogy míg a birtokában lévő kizárólagos jog a szabadság birodalmának része, a más színházzal való osztozás (illetve a másik színház szándéka a darab bemutatására) a szabadosság világába esik, s mint ilyen, megakadályozandó.
Elvben KERO számára is Hartai Adrienne-en keresztül vezet az út a Csárdáskirálynő játszási jogához, de nem azért ő az Operett igazgatója és sikereinek erőskezű kovácsa, hogy Hartaira bízná fontos ügyei intézését. Amiként a sajtóban is olvashatni, az Operettszínház egyik külföldi sikerturnéján maga a jogörökös, Kálmán Yvonne is fölbukkant, és Kerényi aligha hagyta ki (ha ugyan nem ő teremtette) az alkalmat a személyes kapcsolat szorosabbra fonására. És nem Bécsig - ha kell, Londonig is elutazna, hogy bebiztosítsa tulajdonjogát; Hartai meg majd lepapírozza, amit kell.
A szerzői jogi képviseletek igen érdekesen privatizálódtak a szép emlékű Artisjus nevű állami vállalat megboldogulása után. Magam ugyan kicsit fapadosnak érzem informátorom megfogalmazását, miszerint az összes irodista besöpörte a táskájába az asztalán fekvő aktákat a hivatal megszűnésekor, s a továbbiakban magánvállalkozásban vitte az ügyeket, de a végeredmény felől szemlélve van benne némi igazság. Az államilag létesített kapcsolatokat magánbizniszben is szorosabbra lehetett fűzni, s aki közülük ügyes volt, még gyarapíthatta is a képviselt szerzők számát.
A szerzői jog öröklése a jogalkotók szándéka szerint elsősorban gazdasági természetű: ketyeg a pénztárgép, potyog a százalék az örökösök zsebébe, meghatározott ideig. Arra a jogalkotók aligha gondoltak, hogy az örökösök állást foglalnak majd művészi kérdésekben, döntenek arról, ki és hol mutathatja be felmenőjük művét, rendezői koncepciókba követelnek betekintést - ez csak néhány túlbuzgó és ráérő örökös passziója, amivel épp elég bosszúságot okoznak a művészeti életben. A tehetséges felmenők művészetben való jártassága nem öröklődik; a jogörökösöknek nem feladata a művészeti felvigyázás (még kevésbé feladata a játszási jog kizárólagos birtokosának, akinek speciel semmi köze nem lehetne ahhoz, hogy egy másik színház bemutatja-e a darabot, s ha igen, melyik verzióját és kinek a rendezésében, és hogy milyen a rendező, milyen az igazgató, milyen a tervezett verzió, és így tovább). Kerényi Miklós Gábor, aki nemcsak az egyik legjobb és legfurfangosabb, de tán a legerőszakosabb színházi érdekérvényesítő manapság, nem ismer sem határt, sem lehetetlent, ha kijárásról van szó. Leszólja a Nemzetit (és feldicséri saját színházát), az igazgatót, a rendezőt és mindent és mindenkit, aki nem ő vagy nem az Operett. Ez akár szimpatikus is lehetne, ha az odaadás hőfokát nézzük - de tudja, aki ismeri, hogy a kártékonysági együtthatója messze felülmúlja a hajtott művészi hasznot. Aligha elképzelhető, hogy KERO valóban Hartai ügyintézői ügyességére bízná magát, inkább fordítva: Hartainak van haszna abból, ha Kerényinél van a jog.
*
A szerzői jog előbb-utóbb (a ma hatályos törvény szerint 70 évvel a szerző halála után) lejár, és akkor nemcsak beledumálni nem lehet tovább, de a pénzforrás is elapad. És bár addig jelen esetben még majdnem tizenöt év van hátra, Kerényi Miklós Gábor intett, hogy ne örüljek korán: "lesznek erre-arra még akkor is mindenféle kóbor jogok". Értsem: erre az esetre is van terve. Tekintve az ő életkorát (meg az enyémet is), ez meglehetős optimizmusra vall.
