A tartalmi kérdések eldöntése nem halogatható tovább, ugyanis új vezetőség jön, és nem ártana, ha tudná, mi a dolga. Jordán Tamás és Simon István igazgatók lemondtak; érdemeik sokfélék és számosak - távozásuk után értelemszerűen változik sok minden. A versenyelőadások válogatása máris változott kissé: az eddigi egy ember helyett a jövő évi találkozóra hárman válogatnak: Vekerdy Tamás pszichológus, Szilágyi Lenke fotóművész és Urbán Balázs színikritikus. Miután évek óta téma, hogy a POSZT-ra színikritikus válogasson (volt is rá példa; nota bene, azok az évfolyamok voltak a legelfogadhatóbbak), szerintem nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy két tekintélyes értelmiségi közé "csomagolták" a kritikust. Ez egyelőre nem elvi megfontolás következménye - a válogatók személyét látva varrtak némi elméletet hozzá: "társművészeti képviselő", "színházat kedvelő, de a szakmához nem tartozó", "kritikus" - valahogy így.
Mielőtt a POSZT-nak erre az örök vitatémájára térnék rá, inkább a legelső kérdéssel kezdem: mi a POSZT? Az elmúlt évad legjobb előadásainak seregszemléje? Jelenleg nem az - és nemcsak azok miatt nem, amelyek szerepeltek a programban, hanem azok miatt sem, amelyek nem voltak ott. A színházi szakma örömünnepe? Részben biztosan: akik ott voltak - már régen nem a széles szakmai spektrum, leginkább a szereplő színházak gárdája, s ők is csak egy-két napig -, biztosan jól érezték magukat egymással; Pécs kellemes hely, laza és mediterrán, sok kertkocsmával és kávéházzal. Egyvalaki (tekintélyes értelmiségi, művészember stb.) szubjektív tetszéslistája? Igen, s e nemben érdekes is, hiszen képet kapunk egy ízlésről; csakhogy ilyen fesztivált rendezni nagy luxus, gazdagoknak való. A hazai színházművészet legjobbjai által a színház jelentőségének, szerepének demonstrációja? Ez biztosan nem; a színházról, kivált annak társadalmi szerepéről elvétve tanúskodik néhány előadás, és az e nemben legszínvonalasabbak esetleg nem is kerültek a válogató listájára. Summa: az elmúlt tíz évben ezekre a kérdésekre nemigen adatott válasz, legföljebb néhány "is", kivált, ami a szakmai együttlétet, ünneplést, lazulást illeti.
Pótlék
Szerintem a POSZT - vagy "a" színházi fesztivál - a színházművészet hazai állapotát az elmúlt évad legjobb előadásai által jelezni hivatott seregszemle. Ennek van értelme - összegyűjteni a legjobbakat, és megvitatni, hol is tartunk.
Ez a langyos víz vagy a spanyolviasz: föl van találva, flottul megy boldogabb országokban, válogatással, szakmai találkozóval, off-programmal együtt - egy repülőjegybe kerül az egész know-how. Például Berlinig kell elmenni, hogy megtudjuk: a fővárosban (!) rendezett Theatertreffen tíz (!) előadása három országból (a német nyelvterületről) kerül ki, kilenc (úgynevezett "látható", vagyis a szakmáját folyamatosan gyakorló), egyenként három évre megválasztott (folyamatosság!) színikritikus válogatása alapján (akik különböző orgánumoknál dolgoznak, különféle korosztályokat, ízlésvilágokat jelenítenek meg, és a mandátumuk nem egyszerre, hanem váltogatva jár le). 'k kilencen vagy kétszáz előadást néznek meg, és ebből kerül ki az a negyven, amelyet - a flott szervezés következtében - mindannyian megnéznek. Közben persze ki-ki írja a maga kritikáit, elvégre színikritikusok, azért válogatnak ők (és nem kapnak akkora gázsit, mint az itthoniak). A "top tíz" produkció utazik Berlinbe (senki sem nézi, kamara- vagy nagyszínpadi produkcióról van-e szó), ahol néhány napig megy - vagy a fesztivál színházában, vagy egy másik, alkalmas játszóhelyen. Ez a díj, ez a jutalom - nincs további zsűri, pláne nem öt-hat, mint a POSZT-on. Van viszont közönség: szakmai és "igazi". Annak ellenére vagy azzal együtt, hogy a német nyelvű színház (nem is mind német nyelvű, jut eszembe...) manapság nem vidám, mert a világ sem vidám. A tíz előadásból nyolc súlyos, égető jelenkori problémáról - a gazdasági válságról, a társadalmi szétcsúszásról, az idegengyűlöletről, a kapcsolatok kiüresedéséről - szól, olykor könnyeden, máskor komoran, zenésen vagy zenétlenül, szöveggel vagy anélkül, de mindenkor erősen. Ja: a tíz előadásból négyet nem német rendező rendezett (idén viszont egyet a magyar Bodó Viktor, igaz, nem itthon, hanem Grazban); ez elég természetes jelenség abban az országban, ahol számos kiemelt színházban nem német igazgató vagy művészeti vezető dolgozik, hanem az, akit meg bírnak venni az erős nemzetközi piacról. A politika mit sem törődik az ilyesmivel. És van "off-program" is: gondosan szervezett és válogatott "Stückemarkt", felolvasószínház és szakmai tanácskozások. Vannak koncertek is, vagyis némi fesztiválhangulat - bár ebből kétségtelenül jóval kevesebb, mint Pécsett.
Nem "bezzegezek", még kevésbé korholom a magyar színházat a német földicsérésével. Azt sem mondom - nem is gondolom -, hogy a német szisztéma könnyen átemelhető. Az elvi kérdésekbe ugyanis súlyosan belezavarnak a gyakorlati lehetőségek, korlátok. Hogy rögvest a saját portámon söpörjek: a kilenc "működő" színikritikust (beleértve a folyamatos "feltöltést") önmagában is problematikusnak gondolom, de lehet, hogy nálunk kevesebb is elég. A kritikus-szakma épp oly felhígult, mint a színházi: a kritikusok céhének ötvenvalahány tagját aligha tudná bárki felsorolni, és számosan vannak köztük a szakmát egyáltalán nem, avagy csak elvétve gyakorló kollégák - és a minőségről akkor még szót sem ejtettem... Ezen a terepen is jönnek a tehetséges és fölkészült fiatalok, van tehát remény. Probléma lehetne a know-how importjában az erős, flott (hiszen egész évben fesztivált szervező) és kompetens emberekből álló központi intézmény hiánya is.
És ha majd működik nálunk is egy "best of the season" fesztivál, akkor lehet szervezni - ebben a fesztiválok országában, ami a miénk - egy másik fesztivált, amelyre jöhetnek válogatni a nagy és fontos és érdekes emberek, például Pécsre, sok kellemes programmal és együttléttel fűszerezve, és akkor azt nézzük majd ámuldozva és/vagy elképedve, hogy mi (nem) tetszik nekünk abban a listában. És lehet szervezni zenés színházak találkozóját is (mint tették most első ízben Kecskeméten), színházi egyetemek fesztiválját határon innen és túl (mint tették ugyancsak Kecskeméten), határon túli színházak fesztiválját (mint Kisvárdán), kortárs drámafesztivált, alternatív találkozót, drámaírók és színházak találkozóját (mint teszik Debrecenben), táncszínházak fesztiválját és minden egyebet. De amíg nincsen a "legjobbak fesztiválja", addig az összes többi - Pécs is - pótlék.
Kívül, belül
Tíz év alatt - amióta van POSZT - nagyot változott a színházi világ. Legalább tucatnyi színház került le a szakmai színházi térképről, alaposan feljött az alternatív szcéna, betörtek az alkalmi csoportok, a zenés színház nem a par excellence zenés színházak monopóliuma - és így tovább. A POSZT programja ugyan - mintegy magától, spontánul - tükrözi ezeknek a változásoknak egy részét, de az alapszabályba tartozó következtetéseket nem vonták le, sodródás van.
Nem változott például az úgynevezett szakmai beszélgetések struktúrája. Került ugyan egy alkalmas moderátor Galambos Péter személyében, de ő sem tudja, mert nem mondták meg neki, hogy műsort vezet egy közönségtalálkozón, vagy szakmai elemzést moderál. A fölkért hozzászólókat ad hoc módon választják - s ha nem tudjuk, mire való az egész, nem is lehet ez másképp. Az alkotók önfegyelmi próbatétele - türelmesen végighallgatni az ilyen-olyan szintű és tartalmú, olykor terjengős hozzászólásokat - ugyancsak gátja bármilyen valódi diskurzusnak. Itt sem könnyű jó alternatívát találni.
A POSZT nekem legérdekesebb része az úgynevezett off-program: a versenyen kívüli produkciók, koncertek, kiállítások. Köztük van például a hazai "Stückemarkt", a nyílt Fórum, ami kissé elvész a vegyes nívójú programrengetegben. Idén több "igazi" színházi előadás is szerepelt - például a Katona Kétfejű fenevad című előadása, Kaposvárról az Oidipus, Csákányi Eszter Tündérkeresztanya című egyszemélyes színháza és még sok más -, ami kétségtelenül javára vált a kiegészítő programegyüttesnek. Amúgy ez is válogatás révén áll össze, akárcsak a versenyprogram, vagyis ezt a szisztémát is újra kell gondolni: cél, kínálat és válogató háromszögében, elvben és praktikusan.
"vatos
A POSZT-on számos zsűri dolgozik, és még számosabb a díj. Mindkettőből - zsűriből és díjból is - túl sok van. Ha valóban a legjobbak fesztiválja lenne a POSZT, akkor díj sem kellene, lásd fentebb. Most, hogy bizonyos pályázatok kifejezetten fesztiváldíjas produkciókat részesítenek előnyben, muszáj megfontolni, hogy a díjeső nem hoz-e túlzott előnyt az egyik oldalon, és a díjak devalválódását a másikon.
A POSZT tulajdonosa egyrészt Pécs városa, másrészt a Magyar Színházi Társaság, vagyis a minisztérium. 'k fogják eldönteni, ki lesz a POSZT új vezetője, és ugyancsak ők fogják végrehajtani - ha ugyan - az elkerülhetetlennek látszó profiltisztítást. Nem nehéz megjósolni, hogy szakmai téren bizonyos kompetenciaproblémákkal fogunk szembesülni, és nem azért, mert Páva Zsolt nem ért a színházhoz; tőle ugyanis elég, ha nem érvényesít sem politikai, sem szakmai érdekeket. A Színházi Társaság nevében nyilatkozó ügyvezető, Vajda Márta szerint "a csak kritikusokból álló válogatóbizottságot nem vállaljuk be", valamint ez a legutóbbi, "Fáy Miklós válogatása végül is egész jó volt, nem jobb és nem rosszabb, mint a korábbiak" - miközben volt ennél rosszabb is, jobb is, és ez is esetleges, mint majdnem minden a POSZT körül. A Színházi Társaságnak amúgy is gyöngék a "szóvivői", e téren is frissítésre lenne szükség; kivált, hogy a társaságnak amúgy is megvan a maga baja (a Teátrumi Társaság nevű [és máris belviszályoktól szabdalt] csoportozat megalakulásával a feje fölött lebeg a fogyatkozás és súlyvesztés veszélye), és lejárt az egyensúlyozás, a politikai felülállást (mi is ez?) hangsúlyozva óvatoskodó mentalitás ideje. A politikavezérelt, vagyis politikailag manipulált színház súlyosan problematikus, a politikai színház nem az; sőt, végső soron minden színház politikai - s a mai magyar színház legnagyobb baja, hogy nem eléggé az (és aki nem akarja érteni a "politikai színház" terminust, legalább ne forgassa ki, kérem). A színházművészeket tömörítő szervezetnek egyértelműen őket kell képviselnie, mégpedig határozottan.
*
Az idei programból igen kevés előadás szólt arról a világról, amelyben élünk. Vagyis: a POSZT alig mutatott valamit a környezetünkből, ahogy az is érzékelhetetlen volt, hogy az ország másik felén az árvízzel küzd mindenki. (Igen, gondoltunk néhányan spontán akciókra, a vízben gázolók támogatására...) A legjobb előadás a zsűri döntése szerint a debreceni Csokonai Színház Fodrásznő című produkciója volt (tényleg jó előadás, lesz kritika is róla, hamarosan), ami mint cseppben a tenger mutatja a POSZT legfőbb bajait. Játszódhatna bármikor és bárhol; a tehetséges színészcsapat flottul hozta képességei legjavát, mi meg hátradőlve néztük őket - szórakoztatva voltunk.
Ich bin eine Berlinerin.
