Szerintem nincsen nagyon nagy baj. Nyár elején bemutattak az Örkény Színházban egy produkciót, amely a legtöbb elemében duplán közvetíti az évad végére felgyűlt kimerültséget (azzal, amit, és azzal, ahogy). Vagyis rossz. Műsoron tarthatatlan. Lemegy most néhányszor, hiszen a jegyeket jó előre megvették, aztán el kell dugni - ne lássa többé senki. Lehet pár csepp könnyet elmorzsolni a sajnálatos módon elpazarolt néhány olyan percért, amelyben szép hosszú szériára is érdemes jelenetek zajlottak. Kettő, ha jól emlékszem.
Amúgy meg érdemes végiggondolni, hol és hogyan üt be a rövidzárlat egy olyan színházba, amely - mint művészi kollektíva - nemcsak a tehetségéről, hanem ízléséről, különféle érzékeiről (úgymint humor-, stílus-, ritmus-) is méltán híres. És mégis: egyszer csak a színpadon hibádzik az ízlés, a dramaturgiai érzék, a ritmus, a szellem és a humor - ez utóbbi csökevényes volta főleg azért sajnálatos, mert a Kihagyhatatlan humorosnak van szánva.
Bulvárvarieté - így az alcím, azaz a műfaj. Vagyis: a színház ismét olyan kérdéskörhöz nyúlt, amely megérdemli a színházi figyelmet; a bulvár ugyanis nyomul, az ízlés és a józan ész pedig hátrál. Az este írói közt - Várady Zsuzsa és a produkciót rendezőként is jegyző Dömötör András mellett - ott szerepel Tasnádi István is, aki a Finitóban igen jó kézzel csapott bele a bulváros lecsóba. De akkor egyrészt csak ő írt, másrészt ő csak írt, méghozzá a saját kútfejéből, nem pedig a színészek improvizációiból; és bizony, kevés jószág tud úgy megvakulni, mint a színész, ha saját poénról van szó. Amin ugyanis a büfében vagy a próbán harsányan kacag a csapat, az szándékosan, vagyis színészileg újracsinálva kicsit sem vicces (a közönség derűje senkit ne tévesszen meg, a nevetésnek sok oka lehet azon kívül is, hogy valami humoros). Ezen a helyzeten író sem segíthet - csak az olló. Melynek használatához - természetesen - éppen a résztvevőknek van a legkevesebb kedve.
Revünek revü - sorjáznak a jelenetek, többnyire a bulvár apropóján, bár nem mindig. Kezdetben hátulról, vagyis az öltözői fertályról látunk élő közvetítést; Dömötör András a színház közönség elől elzárt részének bemutatásával igazán bulvárosan indít, ehhez képest lehetne pikánsabb, amikor az egyik színésznő fejen állva koncentrál, a másik egy kollégája hátát masszírozza, egy harmadik meg csekkekkel borított asztalra bámul - mintha spontán zajlana az élet, de persze nem spontán itt semmi.
Még a másik filmes betét sem az, amelyben a színész egy szülőszobából jelentkezik, ahol a felesége éppen a kislányuknak ad életet, és az apa, önnön művészetétől elbódulva és az új élettől megrendülve, hóna alá kapja az újszülöttet, és egy dalt pöntyög neki a gitáron - itt a tempó is el van szúrva, meg kínos is az egész: a közönség fele azt hiszi, hogy igazi, a másik meg unja kicsit.
Apropó, igazi: van egy hosszas, mi több, visszatérő jelenetsor abból a bizonyos "küldöm az erőt" típusú tévéműsorból, melyben az ezotéria-szélhámost alakító színész nem eljátssza, hanem szimplán leutánozza az "eredetit" - ettől aztán pontosan olyan kínos, mint az. A mozdulatok, gesztusok, hanghordozás, de még a bárgyú szöveg is egyenesben ismerős - attól kéne nevetnünk rajta, hogy nem a tévében látjuk (ahol persze nem is néznénk), hanem a színházban. Ez a jelenet ráadásul összefonódik egy másikkal: a színésznő némi töprengés után rááll arra, hogy egy pénzesnek hitt reklámfilmért kihúzassa az összes fogát (mert fogsorragasztót reklámozna), de a poén nem ez, hanem az, hogy ez a színésznő istenien beszél "kiskacsásan", ezért erre is sor van kerítve.
Bulvárhírek, méghozzá véres-gusztustalan bulvárhírek sorjáznak egy szorítóban, amelyben szavakkal, illetve magukkal a hírekkel bokszolnak a szereplők: ki tudja padlóra küldeni a másikat a legmocskosabb szöveggel. A ring sarkában persze drukkerek, edzők biztatják őket, amint egyre lendületesebben mondják a híreket és fogják a gyomrukat - ez is addig lehetett jó, amíg az ötlet szintjén elhangzott.
Van aztán olyan jelenet, amelynek a referenciális tartománya homályos (legalábbis nekem, aki nyilván nem ismerem a vonatkozó valamit): egy embert kilőnek egy vastag ágyúcsőből, a mutatvány persze nem sikerül; a színpadnyílás tetején kalimpál két láb, majd a következő jelenet alatt igyekszik észrevétlenül eltűnni onnan.
Van monológ, amely Unicum-reklámba torkollik; van haldoklásjelenet, amely vagy túl hosszú, vagy a poénja rövid.
És van egy balett, egy padödö: Gyabronka József és Takács Nóra Diána komor arccal, átszellemült tekintettel emelgeti a lábát; forognak, ágaskodnak - ez vicces is, meg mutatványnak is jó, csak nem tudni, hogy kerül ide, és mire való. Ugyanez a helyzet a műsor végére illesztett - és finálénak roppantul frappáns és tapscsalogató - musicalparódiával: Debreczeny Csaba és Für Anikó nagy számával, amelyben a musical sablonos figuráit és kompozíciós sémáit veszik végig; istenien énekelnek, kerül kar is, az is remek, ott a színpadon az Örkény színészgárdájának hatalmas tehetségmennyisége, amellyel ebben a pár percben élve van, és nem visszaélve, mint addig. Nincs nagy baj, mondom, de ezt felejtsük el.
Örkény Színház, június 18.
