Színház - Rövidzárlat - Dömötör-Tasnádi-Várady: Kihagyhatatlan

  • Csáki Judit
  • 2010. július 1.

Zene

Szerintem nincsen nagyon nagy baj. Nyár elején bemutattak az Örkény Színházban egy produkciót, amely a legtöbb elemében duplán közvetíti az évad végére felgyűlt kimerültséget (azzal, amit, és azzal, ahogy). Vagyis rossz. Műsoron tarthatatlan. Lemegy most néhányszor, hiszen a jegyeket jó előre megvették, aztán el kell dugni - ne lássa többé senki. Lehet pár csepp könnyet elmorzsolni a sajnálatos módon elpazarolt néhány olyan percért, amelyben szép hosszú szériára is érdemes jelenetek zajlottak. Kettő, ha jól emlékszem.

Szerintem nincsen nagyon nagy baj. Nyár elején bemutattak az Örkény Színházban egy produkciót, amely a legtöbb elemében duplán közvetíti az évad végére felgyűlt kimerültséget (azzal, amit, és azzal, ahogy). Vagyis rossz. Műsoron tarthatatlan. Lemegy most néhányszor, hiszen a jegyeket jó előre megvették, aztán el kell dugni - ne lássa többé senki. Lehet pár csepp könnyet elmorzsolni a sajnálatos módon elpazarolt néhány olyan percért, amelyben szép hosszú szériára is érdemes jelenetek zajlottak. Kettő, ha jól emlékszem.

Amúgy meg érdemes végiggondolni, hol és hogyan üt be a rövidzárlat egy olyan színházba, amely - mint művészi kollektíva - nemcsak a tehetségéről, hanem ízléséről, különféle érzékeiről (úgymint humor-, stílus-, ritmus-) is méltán híres. És mégis: egyszer csak a színpadon hibádzik az ízlés, a dramaturgiai érzék, a ritmus, a szellem és a humor - ez utóbbi csökevényes volta főleg azért sajnálatos, mert a Kihagyhatatlan humorosnak van szánva.

Bulvárvarieté - így az alcím, azaz a műfaj. Vagyis: a színház ismét olyan kérdéskörhöz nyúlt, amely megérdemli a színházi figyelmet; a bulvár ugyanis nyomul, az ízlés és a józan ész pedig hátrál. Az este írói közt - Várady Zsuzsa és a produkciót rendezőként is jegyző Dömötör András mellett - ott szerepel Tasnádi István is, aki a Finitóban igen jó kézzel csapott bele a bulváros lecsóba. De akkor egyrészt csak ő írt, másrészt ő csak írt, méghozzá a saját kútfejéből, nem pedig a színészek improvizációiból; és bizony, kevés jószág tud úgy megvakulni, mint a színész, ha saját poénról van szó. Amin ugyanis a büfében vagy a próbán harsányan kacag a csapat, az szándékosan, vagyis színészileg újracsinálva kicsit sem vicces (a közönség derűje senkit ne tévesszen meg, a nevetésnek sok oka lehet azon kívül is, hogy valami humoros). Ezen a helyzeten író sem segíthet - csak az olló. Melynek használatához - természetesen - éppen a résztvevőknek van a legkevesebb kedve.

Revünek revü - sorjáznak a jelenetek, többnyire a bulvár apropóján, bár nem mindig. Kezdetben hátulról, vagyis az öltözői fertályról látunk élő közvetítést; Dömötör András a színház közönség elől elzárt részének bemutatásával igazán bulvárosan indít, ehhez képest lehetne pikánsabb, amikor az egyik színésznő fejen állva koncentrál, a másik egy kollégája hátát masszírozza, egy harmadik meg csekkekkel borított asztalra bámul - mintha spontán zajlana az élet, de persze nem spontán itt semmi.

Még a másik filmes betét sem az, amelyben a színész egy szülőszobából jelentkezik, ahol a felesége éppen a kislányuknak ad életet, és az apa, önnön művészetétől elbódulva és az új élettől megrendülve, hóna alá kapja az újszülöttet, és egy dalt pöntyög neki a gitáron - itt a tempó is el van szúrva, meg kínos is az egész: a közönség fele azt hiszi, hogy igazi, a másik meg unja kicsit.

Apropó, igazi: van egy hosszas, mi több, visszatérő jelenetsor abból a bizonyos "küldöm az erőt" típusú tévéműsorból, melyben az ezotéria-szélhámost alakító színész nem eljátssza, hanem szimplán leutánozza az "eredetit" - ettől aztán pontosan olyan kínos, mint az. A mozdulatok, gesztusok, hanghordozás, de még a bárgyú szöveg is egyenesben ismerős - attól kéne nevetnünk rajta, hogy nem a tévében látjuk (ahol persze nem is néznénk), hanem a színházban. Ez a jelenet ráadásul összefonódik egy másikkal: a színésznő némi töprengés után rááll arra, hogy egy pénzesnek hitt reklámfilmért kihúzassa az összes fogát (mert fogsorragasztót reklámozna), de a poén nem ez, hanem az, hogy ez a színésznő istenien beszél "kiskacsásan", ezért erre is sor van kerítve.

Bulvárhírek, méghozzá véres-gusztustalan bulvárhírek sorjáznak egy szorítóban, amelyben szavakkal, illetve magukkal a hírekkel bokszolnak a szereplők: ki tudja padlóra küldeni a másikat a legmocskosabb szöveggel. A ring sarkában persze drukkerek, edzők biztatják őket, amint egyre lendületesebben mondják a híreket és fogják a gyomrukat - ez is addig lehetett jó, amíg az ötlet szintjén elhangzott.

Van aztán olyan jelenet, amelynek a referenciális tartománya homályos (legalábbis nekem, aki nyilván nem ismerem a vonatkozó valamit): egy embert kilőnek egy vastag ágyúcsőből, a mutatvány persze nem sikerül; a színpadnyílás tetején kalimpál két láb, majd a következő jelenet alatt igyekszik észrevétlenül eltűnni onnan.

Van monológ, amely Unicum-reklámba torkollik; van haldoklásjelenet, amely vagy túl hosszú, vagy a poénja rövid.

És van egy balett, egy padödö: Gyabronka József és Takács Nóra Diána komor arccal, átszellemült tekintettel emelgeti a lábát; forognak, ágaskodnak - ez vicces is, meg mutatványnak is jó, csak nem tudni, hogy kerül ide, és mire való. Ugyanez a helyzet a műsor végére illesztett - és finálénak roppantul frappáns és tapscsalogató - musicalparódiával: Debreczeny Csaba és Für Anikó nagy számával, amelyben a musical sablonos figuráit és kompozíciós sémáit veszik végig; istenien énekelnek, kerül kar is, az is remek, ott a színpadon az Örkény színészgárdájának hatalmas tehetségmennyisége, amellyel ebben a pár percben élve van, és nem visszaélve, mint addig. Nincs nagy baj, mondom, de ezt felejtsük el.

Örkény Színház, június 18.

Neked ajánljuk