Színház - A színész diadala - Pierre de Marivaux: A szerelem diadala

  • Csáki Judit
  • 2010. május 13.

Zene

A színházban a színész a legérdekesebb - és nincs ez másként az úgynevezett rendezői színház esetében sem. Amit például Ascher Tamás a Katona József Színházban el akar mondani Marivaux A szerelem diadala című darabjáról, azt a színészek mondják el; vagyis az előadás végére előálló csupasz sejtelem - hogy ugyanis itt nem arat világraszóló diadalt a szerelem, vagy ha igen, nincsen benne sok köszönet senkinek - a színészi alakításokban ölt testet. És elég nyilvánvaló az is, hogy Ascher éppen ezért, vagyis a színészekért mondja-mondatja el ezt a történetet: mutatnák már meg (megint), mit tudnak... Sokat tudnak.

A színházban a színész a legérdekesebb - és nincs ez másként az úgynevezett rendezői színház esetében sem. Amit például Ascher Tamás a Katona József Színházban el akar mondani Marivaux A szerelem diadala című darabjáról, azt a színészek mondják el; vagyis az előadás végére előálló csupasz sejtelem - hogy ugyanis itt nem arat világraszóló diadalt a szerelem, vagy ha igen, nincsen benne sok köszönet senkinek - a színészi alakításokban ölt testet. És elég nyilvánvaló az is, hogy Ascher éppen ezért, vagyis a színészekért mondja-mondatja el ezt a történetet: mutatnák már meg (megint), mit tudnak...

Sokat tudnak. Ezeken a hasábokon is jeleztem már, hogy a Katona József Színház társulata momentán "topon van"; vagyis könnyeden mutatja ereje legjavát. Ez az erő egyfelől a társulat tagjainak tehetségéből, másfelől a színészek egymásra hatásából, e tehetségek összjátékából fakad.

A társulat jó kondíciójának pedig nemcsak haszna, hanem evidens célja van: ennek a színháznak "hanyag társadalmunkra szabatos szava" van, vagyis reflektál a világra, amelyben élünk. A könnyedebb hangvételű előadások esetében azzal, hogy épp oly gondosan kimunkált produkciót tesz a színpadra, részleteiben és egészében, mint amikor nagy levegővel, élesen hallatja szavát olyan kérdésekben, amelyek mindannyiunk húsába vágnak. De akár könnyű, akár súlyos - ez a színház velünk él a jelenben, és vállalja a sorsközösséget a közönségével.

A fentiekből egyenesen következik, hogy az elmúlt évad könnyűkezű játéka, G. B. Shaw A hős és a csokoládékatona című műve kétségtelenül méltón fémjelzi e színház nívóját, de nem emblémája sem a Katona társadalmi jelenlétének, sem elmúlt évadjának. Ezért érthető, hogy amennyiben a színház úgy tekint a POSZT-ra, mint a kortárs színházművészet színe-javát felvonultató szakmai mustrára, akkor nem ezzel vonul föl legszívesebben, hanem azzal - ha már van miből válogatnia -, amit társadalmilag, vagyis a színházcsinálás elidegeníthetetlen célja szerint is releváns színházi megszólalásnak tekint. A válogatónak természetesen magánügye, hogy a színház társadalmi hivatását nem tartja fontosnak, hanem kizárólag immanens esztétikai képződményként tekint rá - a POSZT ezt a luxust már nem engedhetné meg magának, s ha mégis megengedi, hát a Katona társulata jól tette, hogy nem csatlakozott ehhez az engedékenységhez. Ráadásul a mai magyar színház erőszakosnak tűnő trendjével is szembemegy ez a döntés, hiszen minden eddiginél elsöprőbb erővel hódít a gagyi, az olcsó, a közönség föltételezett igényeit lefelé nivelláló színházcsinálás, amivel sok baja lesz még egy elkövetkező színházcsináló (és kritikus) nemzedéknek.

Némiképp furcsa lehet ezt éppen a Marivaux-előadás kapcsán leírni, hiszen ez az előadás a könnyedebb vonulatba tartozik. Bár ez a lassan háromszáz éves, flottul megcsinált, nem túl mély, viszont frappáns beszólásokkal operáló színmű Ascher Tamás rendezésében szépen el van kanyarítva egy számunkra ismerősebb, fanyarabb, rezignáltabb tartomány felé, vagyis még a komédiázás sem időtlen bohóckodás errefelé. Parádés színészi alakítások tolulnak egymásra a különféle színpadi archetípusok megformálásában.

Jordán Adél a férfiruhát öltött Leonida királynő szerepében elegánsan csillogtatja a férfi-nő váltások pikantériáját, és közben gazdag gesztusokkal kommentálja is a helyzet abszurditását. Nem annyira lángoló szerelme hajtja, hanem önfejűsége; hiszen a lángolás egyforma intenzitást mutat mindhárom irányban: Phókiónként, vagyis férfiként a vénkisasszonyságba belemerevedett Leontinából varázsol kontrollját vesztett repkedő bakfist; valódi nemét leleplezve Hermokratészt, az öreg és önmagát tántoríthatatlannak gondoló filozófust csábítja el - mindezt azért, hogy megnyerje Agiszt, és ezzel helyreüsse a trónviszály okozta csorbát.

Ténykedését szolgaszemélyzet kíséri: társa, a szintén férfiruhás Korina Arlekint szemeli ki magának, Szairész kertész pedig a busás jutalomra függeszti tekintetét.

Jordán könnyed, színes és elementáris; Szirtes Ági Leontinája a szerelem okozta átváltozás csodáját tárja elénk, annak összes gyötrelmes és szánandó jelenségével. Máté Gábor a "csípőt előre-felsőtestet hátra" tartással adja meg az öreg filozófus karakterének alapját, melyre a hanghordozás ingatagsága, a hiszékenység folytonos ellenpontozása rímel. Mészáros Béla mintha vakon és madzagra fűzve követné hirtelen támadt szenvedélyét - egyedül a szolgapár látszik a földön járni. A három - másként rászedett - szerelmes eltévelyedése mulatságosan fokozza egymást, és magasabbra emeli Jordán Adél Leonidájának kényszer szülte machinációját.

Khell Zsolt hervadt bujaságot imitáló lepukkant üvegháza valóságos labirintus, mindenki szükségképpen eltéved benne, Bányai Tamás sejtelmes fényei ironikusan segítik ezt. Szakács Györgyi jelmezei a helyzet abszurditását hangsúlyozzák, akárcsak Sáry László és Keresztes Gábor zenéje.

Jobbnál jobb alakítások sorozatán keresztül jutunk a fanyar végig: látszólag minden jóra fordul, valójában még az is pofára esik, aki azt hiszi, megkapta, amit akart. Éppen ezért.

Katona József Színház, április 23.

Neked ajánljuk