Csáki Judit

Itthon mostanában sokat beszélnek a fizikai színházról. Nem firtatom, miért és miért most - a fővárosi egyetemen mindenesetre lett egy olyan szak, amit így hívnak. Leginkább valami olyasmiről lehet szó, hogy néhányan nekiálltak lebontani a hagyományos tánc- avagy mozgásszínházat és az ugyancsak hagyományos színházat elválasztó falat, bár ennek létében sem vagyok nagyon biztos, így most a nemlétében sem. Azt viszont eszembe sem jutna tagadni, hogy léteznek olyan produkciók, amelyekben a fizikum, a test nyelve nagyobb szerepet visz, mint a beszéd - akár azért, mert az előtérbe nyomul, akár azért, mert a háttérbe húzódik.

Elmentem vidékre színházba - Budapesten. És hazafelé - tartott az út vagy egy órát - azon gondolkodtam, vajon van-e még olyan budapesti színház, ahová túlnyomórészt a környék lakói járnak; mondjuk mintha a Katona, az Örkény vagy a Radnóti a belvárosi lakosok színháza lenne, és nem három lenne, csak egy.

Miközben nincsen énnekem bátorságom ahhoz, hogy szembeforduljak a gránitkeménységű állítással, mely szerint Shakespeare Lear királya úgy hibátlan és gyöngyszem, ahogy van, halkan megjegyzem, hogy a dráma elejének lélektani bakugrásával minden előadás megküzd. Lear király ugyanis úgy darabolja föl és osztogatja szét birodalmát és királyságát, hogy a legcsekélyebb mértékben sem ismeri saját nagykorú gyermekeit, ráadásul nem veszi észre a hízelgést, hazugságot sem. (Amúgy Gloucester is így van ezzel - a birodalmat és koronát leszámítva.)

A hányatott sorsú Pesti Magyar Színház újabb állomáshoz érkezett: új igazgatója, Őze Áron színész, aki 19 éve a társulat tagja, nem békés folytatást ígér, hanem átszervezést, a pazarlás és ésszerűtlen működés gyors felszámolását, új repertoárt. Szakítás a múlttal - irány a jövő. Sokaknak fájni fog.

A könnyű szokott igazán nehéz lenni - a Radnóti Színház például az Anconai szerelmesek fanklubteremtő sokéves szériája óta keresgéli az utódot: az úgynevezett felhőtlenül szórakoztató produkciót. Sikeresnek, ízlésesnek, nívósnak és szellemesnek nehéz lenni egyszerre, márpedig pont ez a feladat. (Jó, persze tudom, hogy a színházak túlnyomó része helyből lemond az utóbbi háromról, rossz esetben helyettesíti őket a szimpla közönségességgel a legelső kedvéért.) A dolgot nehezíti, hogy a sikert nem, csak a többi hármat lehet létrehozni (jó esetben) a bemutatóra, s ha ez megvan, még mindig nincs garancia arra, hogy siker is lesz.

Nem rólunk, viszont nekünk beszél Koltai M. Gábor rendezésében A Danton-ügy, amely a Stúdió "K"-ban került színre. Szerzője, Stanislawa Przybyszewska majdnem kilencven éve írta (Daniel Gerould remek esszéje a szerzőről és a darabról olvasható a színház honlapján), egy régóta modellértékűnek tekintett, ismertnek tételezett, ám voltaképpen igazából mindmáig kevéssé ismert helyzetről: Danton és Robespierre antagonisztikus szembefordulásáról, alig öt évvel a francia forradalom kitörése után.

Viszonylag gyorsan, mintegy két év alatt eljutott Pedro Almodóvar talán legsikeresebb filmjének, a Mindent anyámról című mozinak a színpadi adaptációja a londoni West Endről a Pesti Színházba. Samuel Adamson, a színházi változat szerzője ügyes fickó; gyorsan rájött, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb karrierre számíthat az adaptációkból, mint saját darabjaiból, és rutinos adapterré vált. A két mérsékelt fogadtatású saját darab után rögvest a tutiba nyúlt: Ibsen és Csehov színdarabjait adaptálta egy másik színpadra. Ha túltesszük magunkat a kezdő és legfontosabb kérdésen - hogy ugyanis miért és mi végre -, be kell látnunk a döntés bölcsességét: a jó névnél nincs jobb.

Az egyik tábor vezére gonosztevő. A másiké őrült. A harmadiké komédiás. A negyediké mániákus. Ha a nép egyszer majd fölismeri, és nem szolgálja őket tovább, akkor fog boldogulni. Ez Weöres Sándor Testamentuma - olvasható a Katona József Színház ismét mintaszerű műsorfüzetében, amely Weöres A kétfejű fenevad című művének előadásához készült.

Aki azt várja, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház Maya című előadásától megkapja a napi (vagy évi) betevő operettjét, méghozzá rózsaszínű-mesés kiállításban, az meg is kapja. Aki pedig azt várja, hogy ugyanettől a Mayától megkapja majd a szokásos Zsótér-adagját, az is megkapja. De mindketten csalódottak lesznek egy picit.

Voltaképpen jó ötlet volt bemutatni a kaposvári Csiky Gergely Színházban a West Side Storyt; Leonard Bernstein zenéje remekmű, s ezen az sem változtat, hogy alaposan elslágeresedett az elmúlt évtizedekben. Shakespeare Rómeó és Júliájának modern amerikai történetté írásában Arthur Laurents jeleskedett, s nyugodtan állítható, hogy a jövőbe látott: az "igazi" amerikaiak és a Puerto Ricóból érkezett bevándorlók - ők az újkori Montague-k és Capuletek - konfliktusa mára globalizálódott, szóval bármilyen másság keltette viszályt képes magába foglalni. Vagyis tud szólni valamiről, és hozzá még ének, zene, tánc.

Tavaly jelent meg az első novelláskötete, A Hold a hetedik házban, előtte két remek regény - prózaíróként is sikeres lett a mindaddig egyik legnagyobb magyar költő. A költő viszont összegyűjtötte eddigi életművét, és egy kötetben publikálta. Baljós fordulat - legalábbis azoknak, akik a verseket várják.

Na, most azt nem lehet mondani, hogy nincsen darab - hiszen darab minden vagy bármi, amit színre visznek. Ez pedig a színen van. És olyan erős szöveg, hogy kritikus legyen a talpán, aki stilárisan le tudja vakarni magáról - legalább annyi időre, míg erről ír.