Azt akartam mondani még akkor, de nem mondtam, mert letettük a telefont, hogy talán a "minden jót", az kontextussemleges. Mármint egy ilyen születésnapon, mint amilyen Békés Palinak legutoljára adatott, a halála előtt pontosan két hónappal és egy nappal. Mert abban gyorsan megegyeztünk, hogy a "boldog születésnapot" a körülmények és a helyzet durva semmibevétele, fej a homokban, jó mélyen. Röhögtünk: ki tud momentán ennyire lehajolni? Fej a homokba, de jó volna...
Az átok-áldás világhálón gyászolunk együtt, kopogjuk a klaviatúrába a döbbenetet meg a jajokat. És erre a virtuális és spontán torra (mi a fenét keres ennyi ember hét végén a komputernél?) ki-ki kis csomaggal jön, benne Minorka Vidor, aki doktor, a Félőlény, a kétbalkezes varázsló, mert már nemzedékek nőttek föl velük és rajtuk. Pakolják az asztalra ismerőseiket, én kezdhetném Horoggal a Darvakból, mert az volt az első könyv, és befejezhetném Kristonnal, a most már végleg utolsó kötet, a Semmi baj (mekkora baj volt már) utolsó írásának hősével - rémes, hogy ez a címe: Állva temessetek.
'rülten kapkodok a könyvek közt; kérdezem másoktól, hol is van az a nagy történet, a "Catch the Flying Money", amin annyit nevettünk azon a réges-régi bulin: ugrál egy pasi egy átlátszó falú fülkében, amelybe nagy csövön át orkánszerű szelet fújnak, meg dollárokat mellé, és amennyit összekapkod, annyi az övé - de azok szórakoznak igazán jól, akik nézik őt. Nem találom, a very veryben sincsen, pedig a rózsaszín plüsselefánt megvan hiánytalanul.
Mert ezt nem írta meg - csak elmondta. Nem lehet másképp. Ez a történet csak bennünk van meg, akik hallottuk, és most majd továbbmeséljük. És biztos van még rengeteg történet, amit csak ő ismer, és ez már így is marad.
Történet: ez volt Békés Pál otthona - történetek születtek, amikor írt. Négysorosak meg kisregények, drámák és bélyegek. A történetek sűrűn és gazdagon teremtek figurákat, s ha nem vigyáztunk - vagy ő nem vigyázott, vagy épp nagyon is vigyázott -, hát ráismertünk a sarki újságosra, egyetemi évfolyamtársunkra, ismerősünk ismerősére. Aki éppen egy irigylésre méltóan nagy történet kellős közepén forgott; de ha csak a széléről bámulta, akkor is milyen szerencsés volt...
Pali hőseivel mindig fontos dolgok történtek; a történelem történt velük, csak ők persze nem tudták, ahogy mi sem tudjuk, hogy velünk is az történik. Ezért fontos egy leszakadt felső vezeték vagy egy szirénázó mentőautó - történelmi-dramaturgiai kellékek.
A történet pedig az életből terem. Úgy történt a valóságban, ahogy a könyvben írva van. Amerika olyan. Egy poshadt, sorsfordító nyár is olyan. Egy kocsmai találkozás is olyan. Pali világának színe, szaga, tapintása meg zaja van: eleven, él. A pontos szavak, azok keltik életre.
A múltat és a jelent, mert ez a kettő érdekelte, semmi más. Benne az egyes ember, a család, a csoport meg az ország - aztán a világ is, ha úgy fordult. A történelem mintha jelen idő lenne - és gyöngéden súgja, hogy jelenünk is történelem, máris. A sorsfordítónak mondott események alulnézetből - pincéből vagy egy pár hónapos csecsemő szemszögéből. Szeretem, ahogy gondolkodik. Gondolkodott. Ahogy kitalálta, összerakta, besűrítette. Kíváncsian és akkurátusan. Megcsinálta. Pedig ez a megcsinálás, ez nem szimpla ügylet.
Békés Pálnak kézre állt az írás, a nyelv - ezért volt elsőrangú műfordító is, jól járt vele például Nabokov. A tágabb irodalom volt az otthona, nem elefántcsonttorony, és nem otthontalanság. Irodalmi közélet, teendők az irodalom körül, szerkesztés-tervezés a televízióban, a Nagy Könyv életre gründolása, ez mind és hasonlók; tudott benne élni, viselkedni, ügyet intézni, szervezni. Ment neki az is, amit "alkalmazott íróságnak" mondunk, a fordítás, az adaptálás, az átírás, utánírás, felülírás, meg még a tárcák, glosszák, publicisztikák is.
Nem volt megközelíthetetlen, nem lengte körül az alkotás fennkölt levegője. Nem volt zabolátlan - zabolás volt. Fegyelmezetten csinálta a dolgát, és fegyelmezett dolgokat csinált.
"Beáraztak", mondta akkor régen; ez kesernyés mondás volt, és igaz. Nem az olvasókra gondolt - sikere mindig volt, könyveit szeretik és veszik is -, hanem a kritikusokra, akik nehezen változtatnak könnyen vagy nehezen kialakított véleményükön. Fájt neki, hogy az irodalmi kánonban, a kritikai közvéleményben nem változik az ítélet, miközben változik az író. Ezért is fontos, hogy nem akárki és nem akárhogy tette mérlegre íróságát: Fodor Géza utolsó megjelent írása pályaképet rajzolt, és az a változásról szólt. Tűélesen a lényegre mutatott: Pali munkamódszere, a well-made, a megkonstruált, gondosan mért történet egyszer csak igazolni kezdte önmagát, és megtalálta optimális létezési módját. Bélyeggyűjtemény. Csikágó. Semmi baj.
De hát arról nem volt szó, hogy ez a pályakép már az a pályakép legyen: a summa, az összefoglalás, az úgynevezett életmű, ami - ez is rémes - a haláltól válik életművé, mert addig csak könyvek sora.
És most mi van? Törlesztünk adósságot? Elővesszük a New-Budát? Filmet csinálunk a Csikágóból? Ezt mind együtt?
Emlékeket idézünk, képeket nézegetünk, ülünk a virtuális nagyasztalnál, mesélünk történeteket, a te történeteidet. Folyik a könnyünk. Nevetünk, sírunk, ezt mind együtt. Szeretnéd, hogy ennyien szeretnek, Pali.
