Voltaképpen jó ötlet volt bemutatni a kaposvári Csiky Gergely Színházban a West Side Storyt; Leonard Bernstein zenéje remekmű, s ezen az sem változtat, hogy alaposan elslágeresedett az elmúlt évtizedekben. Shakespeare Rómeó és Júliájának modern amerikai történetté írásában Arthur Laurents jeleskedett, s nyugodtan állítható, hogy a jövőbe látott: az "igazi" amerikaiak és a Puerto Ricóból érkezett bevándorlók - ők az újkori Montague-k és Capuletek - konfliktusa mára globalizálódott, szóval bármilyen másság keltette viszályt képes magába foglalni. Vagyis tud szólni valamiről, és hozzá még ének, zene, tánc.
Ez a szólás, vagyis hogy van darab, nemigen lehetett benne az első tízben a bemutatás mellett szóló szempontok közt, különben az igazgató aligha Román Sándort kérte volna föl rendezésre - de tán még a koreográfia elkészítésére sem. Román ugyan gyakori vendég lett Kaposváron ebben a legújabb korszakban - az állami pénzből alaposan túlstafírozott ExperiDance nevű együttesének produkciója mindazonáltal csekély érdeklődést váltott ki a helyiekből. Arról pedig végképp nem győzött meg senkit, hogy rendezői kvalitásai lennének.
Semmi nem jutott eszébe a West Side Storyról sem, s ez a semmi a színpadon sem lett valami: az előadás üres, giccses és hazug. Elönti a teret a pótcselekvés, a látszatszínház; ennek jegyében válik látványossággá a háttérben lépcsőzetesen a színpadra ültetett zenekar, e jegyben született a hol erőtlenül, hol szimplán gyöngén táncoló színészek lába alá tett, erősen önismétlő koreográfia; ennek következtében válik kifejezéstelenné a játszó személyek közül soknak nemcsak a tekintete, hanem a színpadi jelenléte is; és nyilván ezért fekszenek a szerelmesek talpig felöltözve a nászi ágyban (de legalább a nem kívánt gyermekáldás felől nyugodtak lehetünk). A nehézkes díszletmozgatás, a kínos szimmetriázás, az üres érzelgősség már csak hab az ehetetlen tortán.
A kaposvári színházat be fogják zárni az évad végén - a rekonstrukció ugyanis annak ellenére elindul, hogy a pénz nem áll rendelkezésre. (Semmi kétségem afelől, hogy Schwajda György igazgató ismét jól kombinál; hiába rebesgetik magas fideszes körökben a "köztörvényes államtitkárként" elhíresült Várhegyi Attila kijáróember kijárókorszakának végét, valamint azt, hogy mind a város az ő vezetőivel, mind pedig a színigazgató "passzé" odafönt, egy határozott zsaroló hadművelet, vagyis az építkezés elkezdése a választási győzelem utáni eufrikus hónapokban bizony kimuzsikálhat néhány milliárdocskát a mámoros győztesek zsebéből). Az átmeneti játszóhelyen pedig még a kényszer is a szokásos kaposvári nívó és tenor ellenében hat: a megúszás és átvészelés ennek a színháznak nem volt a sajátja. Eddig.
A West Side Storyban azonban nemcsak előrevetíti baljós árnyékát, hanem diadalmasan és cinikusan üti föl a fejét: tapsot provokáló esztrádműsor a két rivális banda, a Rakéták és a Cápák vérre menő harca, és nyálkás szappanopera-epizód a két fiatal szerelmes összeborulása. A szolid (vagyis stabil) ízlésficamot csak néha "zavarja meg" egy-egy emberi hang, színészi villanás.
A színházban gigantikus méretű casting előzte meg a próbákat, s ha a tényleges szereposztást nézem, gigantikusan gyönge mezőny lehetett. Selmeczi György, akit zenei vezetőként tüntet föl a színlap, nyilván szabadnapos volt a válogatáskor, ezért aztán Román Sándorra maradhatott minden - ezt gondolom abból, hogy az énekléssel is van gond, bőven. De leginkább színészben, pontosabban színészi játékban mutatkozik hatalmas deficit - és ezt nem pótolja sem az ügyes mozgás az egyik főszereplő esetében, sem a szép alakítások emlékei a másikéban.
Tony szerepét Kerényi Miklós Máté kapta - s ez azért nagy szó, mert ezt a szerepet az "anyaszínházában", az operettszínházban soha, de soha nem osztotta volna rá az igazgató, Kerényi Miklós Gábor. Kerényi Miklós Máté ugyanis nem tudja eljátszani - és ennek súlyos következményei vannak. Tonyja oly reflektálatlanul bárgyú, hogy nemcsak azt teszi képtelenséggé és hiteltelenné, hogy Maria szeme akár csak egyetlen pillanatra is megakad rajta, hanem azt is, hogy súlyos figura lehet bármilyen játszótéri kiscsoportban. Erre a Tonyra alighanem csak a darabban nem szereplő édesanyja fordítana némi szeretetteli érdeklődést, "hivatali" kötelességből. De már Bernardo, a rivális banda vezére egyetlen mély sóhajjal az utolsó sorig röpítené a színpadról - ha sóhajtana, és nem türelmesen és mélán várná a gyilkos szúrást.
Maria szerepét Kiss Diána Magdolna játssza; a más előadásokban igen tehetségesnek mutatkozó színésznőt legyűri a megfelelő partner hiánya és a külsőséges kiállítás, nyilván ezért válik az ő játéka is külsődlegessé. Olykor hanggal nem győzi, máskor hitelességgel.
Koós Réka Anita szerepében ugyancsak jókora tévedés: tökéletesen színházidegen jelenség - bár e nemben akár a helyén is lehetne ebben az előadásban, melynek alaptónusát amúgy is erőteljes toppantások és kínos flamenco-csárdás keverékek adják.
A közönség persze tapsol, pont úgy, ahogy a Mónikáknak meg a Hajdú Pétereknek szokott: reflexből. A falak meg estéről estére repednek tovább - jöhet a rekonstrukció.
Kaposvári Csiky Gergely Színház, február 16.
