"Micsoda mirákulum!"

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad

  • Csáki Judit
  • 2010. március 11.

Színház

Az egyik tábor vezére gonosztevő. A másiké őrült. A harmadiké komédiás. A negyediké mániákus. Ha a nép egyszer majd fölismeri, és nem szolgálja őket tovább, akkor fog boldogulni. Ez Weöres Sándor Testamentuma - olvasható a Katona József Színház ismét mintaszerű műsorfüzetében, amely Weöres A kétfejű fenevad című művének előadásához készült.

 

Az előadás viszont nem a választás előtti Magyarországról készült (bár nyilván neki) - hanem a megszületése óta remekműnek, zseniálisnak mondott, egyszersmind önmagához méltó színpadi életre mindeddig képtelennek mutatkozó darabból, amely amúgy maga volt az eleven színházi provokáció, újabb és újabb nekiveselkedések tárgya.

Hogy miért izgatja a színház fantáziáját, az egyszerű. Hogy hogyan lesz ez az izgatás előadássá, az bonyolult, de egyszerűnek kell látszania.

És akkor egyszer csak megvan: a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésében születik egy légiesen könnyed előadás, amelyben a rendező kezét a költő vezette, és magabiztosan komponálta eggyé a nyelvet és a képet, az alakításokat és a gondolatokat. Mintha meglett volna már valahol az egész, jól eldugva a sifonérban - csak elő kellett venni.

Ott terem előttünk Ambrus deák, a rab Magyarország örök menekülője - Weöres nem tudhatta, mégis tudta, milyen lesz ez az alak a nem rab Magyarországon: rab, csak másként. Ambrus épp színielőadást rendez az archetipikus szocreál kultúrház nagytermében; a plafonról aláereszkedő rudakon a nemzet örök ruhatára lóg: elmúlt és eljövendő évszázadok könnyen váltogatható viseletei (Füzér Anni jelmezei). Cziegler Balázs díszlete egyrészt konkrétan fölidézi a darab megírásának idejét (azok a piros-fekete műbőr puffok! Tinédzserparti a rádióban! madzagantennás tévé!), másrészt gazdag allúziókat ébreszt a színház a színházban stilizációja terepén. Ambrus színjátékai - noha váltogatja őket igény szerint - sosem készülnek el, beléjük zavar a történelem, és az író-rendező-színésznek ismét menekülnie kell.

Segítik a nők és a szerencse. Evelin mindjárt az elején az "örök szerelem", akinek többek közt azért jár ez a kiváltság, mert rögvest tovább kell állni tőle, más nők oltalmára szorulva - legyen mire emlékeznie a hosszú várakozás alatt, míg egyre csak kötögeti a végeérhetetlen nemzetiszín sálat. Lea, a "sidó leány" is örök szerelem; Báthory Susánna meg az élet sűrűje, tapasztalatból gyúrva.

Ambrus mindig résen van: ez a menekülés alapállapota. Török szultán, janicsáraga, császári komisszárius, aztán maga a császár, osztrák tábornok, török basa, tatár kán és cigány hóhér pörög körülötte e színes történelmi ringlispílen: senki sem az, akinek látszik, még kevésbé, akinek látszani akar. Az átöltözés - olykor átvetkőzés - nemcsak metaforikus értelemben refrénje az előadásnak, hanem a komédiai vonulat fenntartója is.

Ugyanis vicces, nagyon vicces, ami történik. Ül a négy ellenséges vezér pucéron a gőzben, és a nyilvánosságnak összeborul, pro domo meg pocskondiázza egymást. I. Lipót császár és IV. Mehmed török szultán meg minden idők leggunyorosabb kézikönyvét állítja össze a nép és az uralkodó viszonyáról: könyörögve kérik a másikat, pusztítaná el hadseregüket, népüket, hisz úgyis csak a terhükre vannak, és félni is kell tőlük. Ja: és az egész a rezignált Avram Mandelli, a zsidó prezentációja, mert ő tudja, milyen volt-van-lesz a világ - ezért ő Ibrahim kádi, ha épp nem zsidó. És ezért beszéli le kegyetlenül a leányát, Leát a kereszténységről meg Bornemissza Ambrus deákról egyszerre.

Nem csak megszólal, hanem valósággal fölzeng Weöres darabja, és mint minden remekmű, elfoglalja a helyét ebben a mi mai világunkban: nem kell ahhoz hadsereg, hogy egy ország rab legyen, nem kell ahhoz háború, hogy minimum két irányból érkező ideológiák versenyezzenek a hatalomért. De nem kell egyetlen aktualizáló pillanat sem, sőt: a biztos kezű, pontos arányérzékű, a gúnyt, az iróniát és a rezignált tapasztalást megfelelően vegyítő rendezés jól teszi, hogy megelégszik a darabbal.

Kell viszont a Katona parádés együttese. Vajdai Vilmos és Makó Péter idézetteli muzsikája. Kovács Lehel Ambrus szerepében: az aszszonyok készséges csábítója és engedelmes áldozata, amúgy meg egyfolytában mázlija van; a színész jól egyensúlyoz a stabilitás és labilitás közt. A másik főszereplő, a bölcs Avram Mandelli mosolygós, ravasz fickó Fekete Ernő kaján alakításában, aki nem riad vissza a gazemberségtől sem, és ismeri a történelmi dörgést. Kezébe adnánk az életünket, de használt autót nem vennénk tőle. Bán János és Szacsvay László megint nagyot villant a szultános-császáros epizódban: elegáns öltöny és maszk, ez teszi a politikust, na meg a hazugság. A darab leglényegével is öszszecsengő szerepváltásokban remekel még Kocsis Gergely (császári komisszáriusként bőrkabátot, bőrkalapot visel), Hajduk Károly (az agyalágyult Baden kötőtűvel hadonászik: "le a politikával!"), Rajkai Zoltán, Ujlaki Dénes, Dankó István és Kovács Ádám. És a nők, ők állnak minden fordulónál: Tenki Réka erőt és odaadást veszedelmesen váltogató Evelinje, Pálmai Anna tüzes, kíváncsi és ugyancsak veszedelmesen szerelmes Leája és "nodi Eszter mindenben rutinos és készséges, a végére mégis belefáradó Báthory Susánnája.

Az évad egyik legjobb előadása nem került be a pécsi fesztivál műsorába. Én pedig ismétlem magam: irány a Katona!

Katona József Színház, február 21.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.