Magyar Narancs: Miért pályázott? Meglátta a kiírást, és eszébe jutott, milyen jó szerep lenne ez?
Őze Áron: Nem. Két évvel ezelőtt beszéltünk Iglódi Istvánnal először arról, hogy ő esetleg szeretné, ha én venném át tőle a színházat. Ő volt az osztályfőnököm a főiskolán, aztán ő lett az igazgatóm itt, a színházban - jó kapcsolatunk volt. Ennek ellenére nagyon meglepődtem az ötleten, hiszen színészként volt is, van is munkám - de azért éreztem némi izgalmat a kihívás okán. És azóta beszélgettünk - sokat kérdeztem, szeretek és tudok kérdezni; ez a két év így telt el. Vagyis nem fölkészületlenül pályáztam - volt időm végiggondolni, mit kellene és mit lehetne itt csinálni.
MN: Mi vonzó ma a színigazgatásban?
ÕÁ: Próbálok őszintén válaszolni: ha ezt a színházat sikerül visszatolni a térképre, kimozdítani a perifériáról, művészileg és gazdaságilag igazolni a létjogosultságát, és mindez hozzánk, az én csapatomhoz fűződik - ez benne a vonzó.
MN: Iglódi tudta vajon, hogy ez a színház nem működhet úgy tovább, ahogy ő működtette?
ŐÁ: Igen. Tudta, hogy sok mindent változtatni kell, és majdnem mind alapvető.
MN: Na, vegyük ezeket szépen sorra! Ez a színház úgy jött létre, hogy amikor az új Nemzeti készen lett, Schwajda György elvitt innen mindent és mindenkit, ami és aki kellett neki, és itt hagyott mindent, ami nem kellett. Viszont maradt egy elég jó állami támogatás. Mit lehet ezzel ma kezdeni?
ŐÁ: Mindenhez hozzá kell nyúlni. Az épülethez, a társulathoz, a rémesen abszurd gazdasági működéshez. Kétszázhúsz közalkalmazott volt, közülük negyvennégy művész - több mint a fele nyugdíjas; a 685 milliós támogatásból több mint 500 megy a személyi juttatásokra, bérre, járulékra.
MN: Hol van, és mit csinál enynyi közalkalmazott?
ŐÁ: Vannak műhelyeink: díszletépítő, cipészet, férfi- és női varroda; van egy jelmezraktárunk, tele régi nagy előadások jelmezeivel, amelyekhez régóta nem nyúlhatott senki, mert le voltak védve, és van ugyanilyen cipőraktárunk is. Ez utóbbiakat most föl kell szabadítanom, mert nem múzeum vagyunk, hanem színház. És van egy használhatatlan üdülőnk Siófokon - ahol egyébként nyaraltam néhányszor gyerekkoromban -, ahol most egy közalkalmazotti státuszban lévő gondnok őrzi a romhalmazt. Mindenütt közalkalmazottak dolgoznak, a PR-irodán, az egyszerre hatalmas és rosszul használható háttérrészlegekben, mindenütt.
MN: És akkor még a liftes bácsiról nem beszéltünk. Ő is közalkalmazott?
ŐÁ: Persze. E pillanatban.
MN: A saját műhely hozhatna is pénzt, nem? Dolgozhatnának kifelé.
ŐÁ: Dolgoznak is - de nem a színház kasszájába megy a pénz. Miközben ezek mind bérlemények, vagyis mi fizetjük a bért, a gépek a sajátjaink, a másoknak végzett munka a magáncégekbe vándorol. Így volt eddig. Mostantól pénzforrás lesz. Alaposan fölmérjük, hol mi történik - külső segítséggel persze -, és eldöntjük, hogyan olcsóbb: megszüntetni az egészet, és külsőkkel dolgoztatni, vagy vállalkozóvá tenni a műhelyek személyzetét, és akkor ők fizetik például a helyiségek bérleti díját. Egy biztos: a mostani "himihumi" helyzetnek vége.
MN: Ennyi fölösleges közalkalmazotti jogviszony megszüntetése iszonyatos pénz.
ŐÁ: Igen, ebben az első lépésben. Mégis meg kell tennünk, mert utána "megtérül", és csak ebbe az irányba vezet út előre. Nem tudom, meddig maradunk minisztériumi színház.
MN: Van ennek valami racionális oka? Mármint annak, hogy ez a színház nem önkormányzati?
ŐÁ: Semmi a világon. Nem tudom, miért maradt így, de nyilván nem lesz így örökre.
MN: Miközben a színház támogatása eléggé erős, a produkciókra jutó pénz kevés.
ŐÁ: Mert rosszul van elosztva, azért; például PR-ra sem lehet két-három milliót tervezni - amiben benne van néhány közalkalmazotti bér is -, miközben nincs PR-tevékenység.
MN: Akkor most sok embert ki kell rúgni?
ŐÁ: Lehet így is fogalmazni ezt, igen.
MN: Nincs gazdasági igazgatója. Szerintem nagy baj.
ŐÁ: Már van: pályázat útján találtunk valakit, holnap áll be.
MN: A kinevezése után szinte rögtön "belecsapott a lecsóba": a nyugdíjas korú művészek közalkalmazotti státuszát megszüntette. Ebből volt némi sajtófüst, de a lecsó végül nem fröccsent olyan nagyot.
ŐÁ: Szerencsére nem. Gyorsan megértette mindenki, hogy nem a színháztól küldjük el őket, hanem a foglalkoztatásuk formáját változtatjuk meg - számukra egyébként nem hátrányos módon, a színháznak viszont előnyösen: nyugdíjba mennek, és vállalkozóként dolgoznak tovább.
MN: A negyvennégy művészből ez hányat érintett?
ŐÁ: Tizenhármat - ennyi nyugdíjas korú művésze van a színháznak.
MN: Nézzük akkor a társulatot: az összetétele enyhén szólva nem ideális. Hiányoznak nemzedékek, hiányoznak egyes nemzedékekből a súlyos színészek, hiányoznak szép reményű fiatalok.
ŐÁ: Ez mind igaz. Hozzá is fogtunk az átalakításhoz: Guelmino Sándor művészeti vezetővel és Sipos Imre menedzser igazgatóval (velük pályáztam együtt) alaposan átgondoltuk minden egyes művész jelenlegi és tervezett foglalkoztatását; van, akit a továbbiakban vállalkozóként szeretnénk foglalkoztatni, van, akit félállású közalkalmazotti jogviszonyban.
MN: Ebben szerintem még mindig van egy jó adag szociális megfontolás. Hiszen úgy is hangozhatna a kérdés: X. Y.-t fölvenném-e az utcáról a társulatba.
ŐÁ: Igen, így is lehetne - nem így tettük. Nem volt tabula rasa.
MN: Így hálálja meg, hogy a társulat a pályázat során kiállt ön mellett?
ŐÁ: Nem tudok hálás lenni: ha nem sikerül alapvetően megújulni, akkor ennek itt vége. Ezzel mindenki tisztában van, egészen addig, míg másokról van szó...
MN: Tapasztalt netán változásokat a viszonyrendszerében?
ŐÁ: Tapasztaltam hát. De tudtam, hogy így lesz, ez természetes.
MN: Éppen szerződtetési időszakban került a színház élére. Kiket szerződtet?
ŐÁ: Egyelőre lassan építünk: az első körben idehívtuk Balsai Mónit, Györgyi Annát, Horváth Lajos Ottót, Horváth Illést, Pál Andrást.
MN: Rájuk nyilván komoly szerepekben számít. De a már itt lévőkre is gondolnia kell: mi van, ha a következő két évadban nem hoz ki olyan darabot, amelyben például a Kossuth-díjas Csernus Mariannak komoly szerep jut?
ŐÁ: Hozunk ki olyan darabot! Számítunk mindenkire, aki itt van, s hogy ez nem formalitás, hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy azt viszont nem ígérem, hogy róluk fog szólni a színház. Nagy szükségünk van mindenre, amit az idősebb művészeink tudnak, de a színház sokakról fog szólni; Béres Ilonáról éppúgy, mint Pál Andrásról. Ehhez az elképzeléshez lehet csatlakozni, de nem lehet a közepébe állni. Sokan vagyunk, s hogy csak kiragadott neveket mondjak: Hámori Ildikónak és Dániel Valinak éppen úgy meg kell találni a feladatát, mint Ruttkai Laurának és Soltész Bözsének; Szélyes Imrének és Bede Fazekas Szabolcsnak ugyanúgy, mint Fillár Istvánnak.
MN: A színháznak van egy akadémiája. Kell ez? Belső statisztaképző?
ŐÁ: Van. Művészeti középiskola státuszban van, színész II. minősítést kapnak a végzettek. Eddig legtöbben ide kerültek - most többüktől megváltam. Menjenek ki a piacra, és boldoguljanak - ezt gondolom.
MN: Az akadémia anyagilag teher a színháznak?
ŐÁ: Igen - bár kap állami támogatást. Mégis fejleszteni szeretném, új tanárokat hívni, új kurzusokat tartani.
MN: Ha végigfutok a színház repertoárján, hát... elég kevés olyan előadást látok, ami engem például érdekelne.
ŐÁ: Értem... Készül új repertoár - bár a réginek egy jó része megmarad, viszont minőségi felújításon megy keresztül.
MN: Átrendezteti például az Arzén és levendulát? Hogyan?
ŐÁ: Ezen már túl vagyunk, igen. Ilyesmiről van szó: felújításról, szó szerint.
MN: Le is vett néhány előadást - a Cyranót is?
ŐÁ: Nem, azt nem.
MN: Kit érdekel ma a Cyrano? Mármint egy hagyományos előadásban.
ŐÁ: Sokakat. A romantikára mindig szükség van. Szereti a közönség.
MN: Elérkeztünk a közönséghez. A közönség együtt öregedett a társulattal. Ez is nehéz ügy. És van a diákközönség - az is elég rémes mint intézmény, ugye.
ŐÁ: Van teendő ezen a terepen is, de hadd mondjam előre, hogy van közönségünk is. Legalább van.
MN: És nézi tovább a La Mancha lovagját, az István, a királyt, a Csütörtöki hölgyeket - na, ezeket legalább mind láttam, sok évvel ezelőtt. Ha levenné őket, már végkielégítést kéne fizetnie, olyan régen mennek.
ŐÁ: De nem veszem le. Felújítom – a My Fair Ladyvel együtt, amit nem mondott, pedig az megy a legrégebben. Lekerül a Máli néni, már lekerült a Macskafogó, a Mi jöhet még?, a Néma levente, a Háztűznéző.
MN: És mi jön a helyükre? Kérdezhetném másként: mivel akar csábítani egy új közönségréteget?
ŐÁ: Mit mutatunk be a következő évadban? Füst Milán Feleségem története című művét Galambos Péter rendezi, a Kár, hogy kurvát a stúdióban Koltai M. Gábor; Kiss Csaba saját átiratát rendezi a Kaméliás hölgyből Györgyi Annával a főszerepben, utána Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabja, ezt Guelmino Sándor rendezi.
MN: Te jó ég... Giccsparádé a köbön, mármint a Tennessee Williams.
ŐÁ: Lehet. Nem biztos. Sokan szeretik, és rájuk is tekintettel kell lennünk - nyilván ezért rendezi Guelmino Sándor, aki a színház művészeti vezetője. Folytatom: az Osztrigás Mici címen ismert darab nálunk Egy hölgy a Maximból címen fut majd Anger Zsolt rendezésében, Háy János új darabját Göttinger Pál rendezi, és Moliére Don Juanjából Parti Nagy Lajos átirata az évad utolsó bemutatója lesz majd, átcsúszva a következő évadra. És a zenés produkciónk próbája már elindult: Pelsőczy Réka rendezi a Sweet Charityt. Négy nagyszínházi és négy stúdió-előadás.
MN: A stúdiószínházuk rémes: a belmagassága szerintem a két métert sem éri el, öt perc után meg lehet benne fulladni.
ŐÁ: Kipróbálunk egy másik stúdiót: a nagyszínpadot lezárjuk a vasfüggönnyel, és fent ül majd a közönség.
MN: Na, ott legalább a belmagasság rendben lesz. Viszont aznap este nincs előadás a nagyszínpadon.
ŐÁ: Ki kell próbálnunk így, aztán meglátjuk. Hosszabb távon persze szükségünk lenne egy kamara méretű színházteremre is.
MN: Van kötelező előadásszám?
ŐÁ: Igen, havi harminckettő. Áprilisban túlteljesítjük, negyvenhatot játszunk, hogy ősszel legyen idő a felújító próbákra.
MN: Biztos tudja, hogy bizonyos elképzelések szerint a színházból befogadó színházat kellett volna csinálni. Nem lesz az - de egy más értelemben lehetne befogadó is. Vendégjátékok, vidéki előadások, alternatív csapatok mire számíthatnak?
ŐÁ: Nyitottságra. Maximálisan. Most jövök például az Operett igazgatójától, vele is együttműködésről tárgyaltunk.
MN: A nyitottságot én nem úgy értem, hogy Kerényi Miklós Gábor kibéreli a Pesti Magyart...
ŐÁ: Nem is béreli ki. Szóval gondolkodunk koprodukcióban, produkció befogadásában és vendégjátékokban. És látjuk az érdeklődést is.
MN: Sok dolga van még: botrányos a PR, a szervezés, a honlap, a reklám, a külcsín, a jelen nem lét...
ŐÁ: Tudom. Van PR-emberünk Sztankay Ádám személyében, jön az arculattervező csapat, vizsgáljuk a marketing lehetőségeit, átnézzük a szervezést, lépünk is gyorsan: emberek mennek, újak jönnek. Nem lehet, hogy ne tudják használni a komputert, az e-mailt, nem lehet, hogy nyomtatott jegyekkel szaladgáljanak, mint az őskorban, és az előadás előtt három nappal visszahozzanak háromszáz darabot.
MN: Jó sok pénzbe kerül ez.
ŐÁ: Igen, jó sokba. De a rendetlenség, a káosz még többe kerül. És ezt a pörgést, amit elkezdtünk, csak valamiféle alapos rendben tudjuk működtetni, különben káoszba fut.
MN: Sok kellemetlen beszélgetést folytat mostanság: kirúgni nem jó. Hogyan csinálja? Színészből?
ŐÁ: Nem tudom. Mosolygósan, udvariasan és határozottan. Ne mondja, hogy sokan fognak utálni - már sokan utálnak.
MN: A színészi pályája evidensen hanyatlani fog - ha csak nem oszt magára szerepet.
ŐÁ: Nem fogok. Egyébként máris észrevettem, hogy másképp játszom - kinézek, hogy milyen házunk van, észreveszem, ha nem jó a kilincs, rögtön keresem a felelőst, figyelem a színház működését.
MN: Öt évre nevezték ki, ha szerencséje is van, meg eltökéltsége és kitartása is, ezt a ciklust ennyi teendő nagyjából fölemészti. Mennyire néz előre?
ŐÁ: A teendőket nem húzhatjuk el öt évre - két év alatt az átalakulás nagy részén túl kell lennünk: megújult társulat, friss repertoár, megújult közönség, és ami ehhez kell. De ha a kérdés arra vonatkozik, pályázom-e öt év múlva újra, akkor azt felelem: a mai reményeim alapján igen, hiszen ha minden jól megy, akkor már jó lesz itt igazgatónak lenni. Tíz évet rá tudok szánni az életemből, a pályámból.
