Magyar Narancs: Amikor 2006-ban a Magvető Kiadónál megjelent a Visszaút az időben című gyűjteményes versesköteted, megmondom őszintén, megijedtem: azt mondtam magamban, "na, Rakovszky nem akar többé verset írni". Tévedtem, ugye?
Rakovszky Zsuzsa: Hát, az akarásnak ehhez nincs sok köze. Inkább a vers akar: jönni vagy nem jönni.
MN: Akkor mostanában - évek óta - a vers nem akar jönni? Kivéve a Füvészkönyv gyerekeknek 1. című kötetet, amelyben különféle növényversek szerepelnek, G. Kristóf Éva rajzai mellett.
RZS: A növényversek, az játék; nagyon élveztem, hogy van egy feladat, ami felszabadít, hogy amolyan régimódi, "szép" verseket írjak, jólesett fúrni-faragni rajtuk. "Versnek látszó tárgyat" bármikor lehet írni, csak olyat nem, ami abból a mélyebb rétegből jön, ahonnét a valódi vers. Az ehhez való hozzáférés sokaknál, úgy látszik, az életkor előrehaladtával "eldugul".
MN: Van tehát a versírás mint "szakma", és van mint költészet? Lehet, hogy az íróság gyűjtőfogalom, ami váltogatja a formáit, műnemeit?
RZS: Igen; örülnék neki, ha a magyarban is használatos lenne egy olyan gyűjtőfogalom, mint az angol writer. Ezzel egy csapásra megszűnne a probléma, hogy "akkor most ki micsoda?" Különben sem értettem soha, mi ezzel a gond: hát persze hogy egy és ugyanaz az ember többféle műfajban is működik - nem is hiszem, hogy tudnánk olyan nyugatos költőt mondani például, aki ne írt volna prózát is -, aztán amikor lezárul az életmű, magyarán elpatkol az illető szerző, akkor el lehet dönteni, melyik műfajnak volt a legnagyobb súlya benne.
MN: Igen, de ha a nyugatos példánál maradunk, akkor ez a műfaji sokoldalúság párhuzamosan volt jelen: hol vers, hol próza, hol dráma. Tényleg: drámát is írtál a Nemzeti Színház "Biblia-pályázatára", ugye? Szóval a dráma is "fekszik"?
RZS: Nem tudom... Azt mondják, einmal ist keinmal. Meg azt is, hogy a puding próbája az evés, vagyis nem könnyű eldönteni, hogyan hatna valami színpadon; talán a színházi szakemberek tudják, én nem. Az igaz, hogy minden műfajban azzal próbálkozom, hogy szemben álló életfelfogásokat, világszemléleteket vagy nem is tudom, miket ütköztessek - elvben ennek talán tényleg a dráma lenne az igazi terepe, de ezenfelül még számos további drámaírói erényre is szükség lenne, gondolom.
MN: Van-e köze a pályád alakulásához, a próza felé vett nagy kanyarnak ahhoz, hogy Sopronba költöztél? Vagy fordítva: a Sopronba költözéshez a pálya alakulásának?
RZS: Erre nehéz felelni. Csak hosszabb idő után derül majd ki, volt-e ilyen összefüggés. A gyerekkori környezet például mozgásban tartja, ha nem is feltétlenül tudatosan, az emlékeket, de ez egy idő után nyilván kifúj, mármint a korai évek mint téma vagy ihlet. Itt talán több szálon kötődöm a környező világhoz, mint Pesten, több alkalom nyílik rá, hogy valami új anyagra tegyek szert, ami ráépül arra az egy-két témára, ami újra meg újra előbukkan.
MN: Vajon az is fontos, hogy távolabb lenni Pesttől nagyobb lélegzetvételt, nyugalmat, elmélyülési lehetőséget jelent, vagyis prózára alkalmasabb helyzetet? Az úgynevezett irodalmi közélet meg amúgy sem érdekel? Amit ismerni-tudni vagy olvasni kell, azt Sopronban is lehet. Az irodalomnak, írásnak ma nincs szüksége személyes jelenlétre?
RZS: Eddig se volt. Mindig is voltak maguknak való természetek, meg olyanok, akiknek lételemük a társas élet; én nyilván az előbbiek közé tartozom. Olyan meg, hogy valamit ismerni vagy olvasni "kell", szerintem nem létezik. Azt olvasom, ami éppen érdekel. A nagy könyvtárak közelsége azért hiányzik, viszont az internet, az tényleg egy csoda, elképesztő, mi mindent meg lehet találni.
MN: Sopron valójában hazamenés, visszamenés. És a város immár meg van írva - A kígyó árnyékában is, A hullócsillag évében is. Úgy érzem, a helyismereteden túl igazán kapóra jön a hely par excellence határhelyzete, a felszínen és a mélyben, konkrétan és szimbolikusan.
RZS: Gyerekkoromban persze nagy jelentősége volt a tudatnak, hogy - mint az operettben éneklik - "ott, túl a rácson egy más világ van", és első alkalommal megrendítő érzés volt csak úgy átmenni a határon. De ennek vége, már nagyon régen megszokássá vált, hogy ide-oda járkálnak az emberek, vásárolni, dolgozni. Én nem, mert nincs kocsim, meg keresnivalóm se igen odaát - legfeljebb ha vendég jön Pestről, azzal szoktunk kirándulni néha a határ túloldalára. A "szimbolikus" közelséget nemigen érzékelem - mármint ha az, mondjuk, egy másfajta életmód vagy irodalom közelségét jelentené.
MN: Minden műben kulcsszó: álom, idő, utazás, utak. Az idővel való birkózás a versekben is, a prózában is drámai. Mi a baj vele? Múlik? Tűnik?
RZS: Igazából ezek olyan "álfilozófiai" versek, mármint az időről szólók: valójában arról van szó, hogy eltűnik a gyerekkorom világa, meghalnak azok, akiket szerettem, illetve hogy amit egyszer megteszünk vagy kimondunk, az jóvátehetetlen, vagyis nem lehet visszaforgatni az időt. Ezekhez próbáltam valamilyen - legalábbis a felszínen - nem túl érzelmes és elkoptatott megközelítést találni, ezért bajmolódom az idővel. De nemcsak azzal: folyamatosan foglalkoztat egyrészt a rossz, a szenvedés - és hogy milyen kapaszkodókat kínál ma a világ, a szellemi környezet az egyes embernek, hogy megbirkózzék vele -, másrészt az Én, az önazonosság problémája.
MN: Több kritikusod is leírta, miután megjelent A Hold a hetedik házban című novellásköteted, hogy ezzel a könyvvel megérkeztél a jelen időbe a Kígyó... történelmi múltja és a Hullócsillag... történelmi félmúltja után. Vajon ebben sincs visszaút? És most ismét egy jelen idejű regényen dolgozol?
RZS: Nem, nem. Ez az időbeli egymásra következés színtiszta véletlen. Most éppen egy 19. században játszódó regényen dolgozom. Az viszont lehetséges, vagy legalábbis megfordult a fejemben, hogy az írások mögött lappangó személyes életanyagot vagy tapasztalatot tényleg időrendben dolgozom fel, de ennek nincs köze a - hogy is mondjam? - manifeszt tartalomhoz. És ezt eléggé félve mondom, mert visszatérő tapasztalat, hogy mindenki konkrét személyeket vagy eseményeket keres egy-egy vers vagy regény alakjai mögött, pedig hát ez nem így működik.
MN: Az idő konvencionális értelmezése - vagyis a síkok egymásra következése - eszerint sokkal kevésbé fontos, mint az immanens súlya, a telése, a múlása, vagyis mindaz, ami a valódi lételméleti konfliktusainkat okozza? Konkrétabban: nem a történetek külső ideje, hanem a belső a lényeg, a Kígyóban... például Orsolya első tizenhét éve, bármikor történt is az. Így van?
RZS: Hát így is, meg nem is. Van olyan idő, amit igazán megélünk - talán ezt hívta, ha jól emlékszem, Bergson "tartamnak" -, és van, amikor csak úgy megy, anélkül, hogy igazán részt vennénk benne, de azért csak megy az akkor is.
MN: Ferencz Győző írta a Hold... nyelvéről - de írhatta volna a két regényről is -, hogy prózaköltészet. Én ezt a prózaköltészetet először a Hideghegy-fordításodban olvastam. A fordítások vajon korrelálnak bármivel, amit írsz?
RZS: Ez is olyan, mint a Sopronba költözés; nem lehet igazán tudni, csak hosszabb idő múlva, hogy miből mi lesz. Inkább abban hasonlít a prózafordítás a prózaírásra, legalábbis az ilyen hosszú regényé, mint a Hideghegy, hogy jó darabig egy párhuzamos világban is él az ember. De azért a fordítás többnyire csak kenyérkereset, ha annak viszonylag kellemes formája is.
MN: És milyen az a párhuzamos világ, amelyben most élsz? Ebben a világban is nő vagy, ugye?
RZS: Én csak megfigyelő vagyok ebben a párhuzamos világban, nem szereplő. És hogy a főszereplő, amennyiben van ilyen, nő-e? Hát, erre szokták azt mondani, hogy "jó kérdés". Egyelőre nem árulom el. Vagy mégis: egy 19. századi írónőről írok, Vay Saroltáról, aki Vay Sándor néven publikált, férfiruhában járt, és férfinak is tartotta magát. Úgyhogy a válasz, mint a barkochbában: "is".
MN: Akkor most szaladjunk is el a kínálkozó kérdés mellett: az író írónő-e? A Hold... történetei túlnyomórészt nők történetei - vagy ennek ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget?
RZS: Mindenki annak tulajdonít jelentőséget, aminek akar; ha a szerző vagy a szereplők neme a fontos neki, akkor annak. Engem elsősorban az egyes emberek érdekelnek, akik esetleg, mellesleg nők. Meg hát, ugye, én is az vagyok, vagyis több, a női életből származó anyagom van. De ha mondjuk, például bálnavadászok között nevelkedtem volna, akkor a bálnavadászatról tudnék részletesebben vagy hitelesebben írni, mégse hiszem, hogy ezt "bálnavadász-irodalomnak" lehetne nevezni.
MN: Hirtelen semmilyen címkére nem emlékszem veled kapcsolatban. A kritikusok felsorolnak ugyan sok fontos jellegzetességet a műveid kapcsán, de rendre kerülik az izmusokat, a posztmodernt. A gazdag és burjánzó nyelvet költőinek nevezik - a tónusáról nekem egy magyarul is használatos angol szó jut eszembe: flat. Itt leginkább talán szárazat, tárgyilagosat jelenthet.
RZS: A flat, az tetszik. Igen, gondolom, éppen azért esik jobban egy ideje prózát írni, mert az tárgyilagosabb, távolságtartóbb - talán itt kapcsolódik vissza az életkorhoz, mármint, hogy idővel az ember már nem olyan "lírai". Persze van lírai próza, meg prózai líra, meg minden...
MN: És rengeteg "igazi" tudás is van a könyvekben: mi mikor történt, mi mikor nyílik, mi hol van, és így tovább. Előbb van egy komoly tanulás-bogarászás-összeszedegetés, és utána az írás, vagy közben nekiállsz "megtanulni" ezt-azt, vagy egyszerűen korábbi tudások ezek, és most beépülnek?
RZS: Ez leginkább a Kígyóra vonatkozik, ahhoz sokat olvastam - korábbi tudásom minimális volt, és sajnos azóta is elfelejtettem már majdnem mindent. Részben előtte, részben menet közben olvastam, most is ezt csinálom. A Hullócsillaghoz meg a novellákhoz elég volt a saját emlékeimet meg a másokéit használni.
MN: Olvasom, hogy könyvkiadót gründoltál. Ezen meglepődtem, mert úgy gondoltam, hogy a gyakorlati meccsek, bürokratikus és pénzügyi útvesztők nem a te tereped, és nagy ívben el is kerülöd őket.
RZS: Hát, hogy gründoltam volna, az erős túlzás. Egy barátnőmmel, aki az itteni levéltár vezetője, és van egy kis kiadói tapasztalata, és a bürokratikus meg pénzügyi útvesztők is neki jutottak, kiadtunk egy-két könyvet. Mindent családilag csináltunk, mármint a fordítást, a szerkesztést és a tördelést, a nyomdát is a saját zsebünkből fizettük - a terjesztőkkel is ő csatázott, nem túl nagy eredménnyel. És hogy miért? Hát, egyrészt volt egy-két ötletünk, amit szerettünk volna megcsinálni, másrészt megélhetési okokból; elég naivan azt reméltük, hogy ha mindent magunk csinálunk, nem kell székház, titkárnő és még sok minden egyéb, akkor több marad nálunk abból, amit a munkánkkal keresünk - de ezek a közgazdasági összefüggések nálunk, sajnos, nem így működnek.
MN: Egy interjúban azt mondtad, hogy a novellák egyike-másika valójában a regényekből "pottyant le". Hogy van ez? Valamelyik fordulatról kiderült, hogy inkább külön írásba kívánkozik, vagy valamelyik szereplőről, hogy "megér egy külön misét"?
RZS: Nem egészen, nyilván félreérthetően fogalmaztam. Inkább úgy volt, hogy volt egy-két téma, ami ott motoszkált bennem, és már látszott, hogy a regényben, amit tervezek, nem fognak elférni, illetve hát hogy tényleg külön is megérnek egy - rövidebb - misét.
MN: Akkor ezek, a regény és a novellák mehetnek párhuzamosan, igaz?
RZS: Eleinte úgy gondoltam, hogy gyorsan megírom, ami novellatéma jár a fejemben, hogy aztán a regényre koncentrálhassak - de nem biztos, hogy így lesz, lehet, hogy tényleg párhuzamosan fognak haladni.
MN: Nem fordul elő ilyesmi a verssel? Hogy egy vers motoszkál? Vagy hogy egy vers ér meg egy rövidebb misét?
RZS: Dehogynem. Egy-két szonettet írtam is - az elég rövid mise -, meg egy hosszabból is vannak töredékek, de az nem akar összeállni. Egyáltalában: eddig is ritkán sikerült olyan verset írni, amilyet szeretnék - másmilyent meg minek?
MN: Kaptál már sokféle díjat, elismernek. Számít ez? S ha igen, mit jelent?
RZS: Attól függ. Persze, jólesik, meg sok szempontból megkönnyíti az életet. Jó lenne, ha lenne még, aki ettől büszke rám, mondjuk az édesanyám, de hát már nincsen. Tibor fiamnak, azt hiszem, kisebb gondja is nagyobb, mint az én díjaim.
