Na, most azt nem lehet mondani, hogy nincsen darab - hiszen darab minden vagy bármi, amit színre visznek. Ez pedig a színen van. És olyan erős szöveg, hogy kritikus legyen a talpán, aki stilárisan le tudja vakarni magáról - legalább annyi időre, míg erről ír.
Esterházy Péter ismerős arca néz vissza a Harminchárom változat Haydn-koponyára című szövegből; az hommage-ok csoportjából vétetett opus abból a frivolnak is mondható történelmi incidensből táplálkozik, hogy Haydn koponyája mintegy bő száz évig külön (nem) pihent a testtől, majd 1954-ben, egy újratemetést követően egyesültek a porladásban. Kismarton, Haydn - Esterházy érintettsége ugyebár nyilvánvaló, amiként az is, hogy nagy fogásnak minősül megnyerni őt egy évfordulós alkalomra (Haydn születésének kétszázadik évfordulója, az egész év Haydn-év) drámaírásra.
A színpad (írók számára alighanem némi erotikus vonzerővel is gazdagított) hívásának nehéz ellenállni, és Esterházy szövegében van is jelenet, ami, mondhatni, készségesen siet feléje. A harminchárom jelenetből föltétlenül ilyen például az, amikor a zeneszerző személyesen és közelről találkozik a vágy tárgyával, Polzelli kisasszonnyal, csakhogy még ebben az esetben sem a mondatok, hanem legföljebb a szavak és a helyzet "eljátszásával" lehetne közel kerülni a színpadhoz, és eltávolodni a Baker-ciszta - szlovákul: bakerova ciszte típusú szövegpoénoktól... Ugyancsak tekinthetnénk drámai figurának a koponyalopó házaspárt, Rosenbaumékat - és Göttinger Pál, az előadás rendezője nem téved nagyot, amikor Ionesco stíljében mozgatja őket, az ugyanis kétségkívül színpadi stíl, még ha ez esetben gyorsan erejét veszti is.
Lehet tételezni egy központi figurát, legyen ő az Angyal. Narrátor és mediátor (a közönség és a játszók közt), ez eddig, ugyebár, egy klasszikus drámai szerep, de hát a kókadtan lógó angyalszárnyak funkcióját is meg kéne találni, hátha összepárosul a Kőbányai világossal, és fölébe emelkedik az illusztrált szövegpoénoknak. Ilyés Róbert játéka ehhez egyrészt erőtlen (nem beszél önmagáért), másrészt bizonytalan (mindig a pillanatnyi szövegbe kapaszkodik). Hogy világos legyen, mire gondolok, íme, egy ellenpélda: Lázár Kati Haydn anyjának szerepében első- és másodsorban is egy erős anyafigura, biztos, mint az idő múlása; gáttalan rajongása (melyet persze irónia fűszerez) fiacskája iránt rendíthetetlen és mulatságos, és mégis: egy fanyar, sokat tudó asszony áll előttünk, aki örökös lamentálásával a fiacskáját fényezi ugyan, de mégis többet mond mint színpadi alak (és aki tudja, mire lehet itt még gondolni, hát gondol a szív segédigéire is).
A zene - Haydné - finoman szól és fest alá meg fölé; teherbírását maximálisan ki is használja Göttinger rendezése, tán figyelembe véve az író által idézett indiános történetet a karórákról meg a zenéről, ami "alá jön"; átsiklunk vele a dramaturgiailag-színházilag homályos vagy göröngyös szakaszokon, egyszersmind föl is ébred a figyelmünk, hogy vannak ilyenek. Hasonló - csak gyöngébb - szerepet játszik a tánckar; ha nem világos, mire kell gondolnunk a frappáns mondatok hallatán, hát némi mozgás, tüllök, lenge anyagok fátylat borítanak a bizonytalanságra.
A harminchárom jelenet sok, az előadás túl hosszú - és nem a tényleges időt tekintve, hanem a belsőt: ennyi cucc nincsen benne. Belefáradunk, mint az öreg Haydn, akit alig is villanyoz föl már valami, még a finom Esterházy-mondatok is tompán ütik meg fülünket, az övét s a miénket, pedig Benedek Miklóson nem múlik semmi, jelenségnek van ott, és nagyon jelenség.
Mondatot nehéz játszani, mondatot mondani kell, mégpedig úgy, hogy mutassuk: tudjuk, mit mondunk, akár kifelé a darabból és Haydnból: "megírlak" - ezt például a maga komplex Esterházy-jelentésében kell mondani; az "isten-zene-mangalica" blaszfém szentháromságában a blaszfémot kell mondani; azt meg nagy gúnyos lélegzetvétellel kell mondani, hogy "sírok, ha a jövőre gondolok - sírok, ha a múltra gondolok". Ki kell beszélni egyfolytában, hallani kéne a nézőtéren az összes utalást, idézetet, de pont úgy, mintha nem lenne. Ehhez másfajta színészet kéne, nem szövegre, hanem szellemre tapadó - Kálid Artúr hercege például ilyen; igaz, az író rendes vele, adott neki figurát is hozzá.
Göttinger Pál a problémák megoldására koncentrált, ettől beleveszett a problémamegoldásba; van jelenet, amikor ez sikerül, és van, amikor nem. De nem keletkezett olyan textúra, ami jótékonyan az egész alá simul, és meg is tartja azt. Szcenírozott felolvasás, Haydn apropóján, tán ez lett volna ez a szolid anyag, nem csökkentve ennek az unikális históriának a rétegzett jelentését, sőt. A fej elválik a testtől, de nagyon.
A szavakat viszont könnyű játszani, és ez a menekülés útja megannyi posztmodern ügyletnél, meg ennél is, a kulináris-fizikai-életművi-irodalmi, ön- és nem önreflexiókból tornyosuló vegyes vágott esetében is: a szavak. Azokat lehet mutatni, megnyomni, elnyomni, kontrára venni, síkosítani, görönggyé formálni, élvezni és utálni és unni, a színpadon és a nézőtéren. Ezekből válogattak a játszók meg a nézők.
Bárka Színház, február 4.
