Aki azt várja, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház Maya című előadásától megkapja a napi (vagy évi) betevő operettjét, méghozzá rózsaszínű-mesés kiállításban, az meg is kapja. Aki pedig azt várja, hogy ugyanettől a Mayától megkapja majd a szokásos Zsótér-adagját, az is megkapja. De mindketten csalódottak lesznek egy picit.
Fényes Szabolcs és Harmath Imre Maya című operettjéhez eddig nekem nem volt szerencsém - ez minimum azt jelenti, hogy a darab nincsen agyonjátszva. Az 1931-ben született mű - vagyis Harmath Imre szövegkönyve - kissé kacifántosan ugyan, de felvonultatja a klasszikus operett figuráit és fordulatait, a dalok közt pedig van néhány sláger. Igaz, ez utóbbiakról - Szeretnék egyszer egy kicsit boldog lenni, Itt a luxusvonat, My sweetheart - nem tudtam eddig, hogy ebből az operettből valók; gondolom, sokadmagammal hittem, hogy Fényes Szabolcs dalai és punktum.
Az egzotikus környezet - vagyis Tanger - az operettben a mesés vonalat erősíti, és Zsótér előadása ehhez képest egész mesekönyv. Előbb képregénynek gondoltam - erre is megvolt az okom: a szereplők gondosan rendeződnek bele abba a bizonyos legjellemzőbb pozitúrába, amelyet kitartva egyszerre lényeglátón és viccesen közvetítik az "üzenetet". Az első jelenetben például a két barát gondosan elhelyezkedik a színpad közepére helyezett fotelben, egyikük a karját kissé ernyedten a földig lógatja, félig szinte fekszik, fejét hátrahajtja - szóval gond van, innen indulunk. Távirat jön, illetve a távirat rózsaszínű (és levélmintás) dresszben betáncol a színpadra - kezdődik a bonyodalom.
Három pár kergeti-keresi egymást. A bonviván és a primadonna - mindkét szerepkört érdemes fordított távcsővel néznünk, hogy ne hasogassunk szőrszálakat - a zsúrfiú és a táncosnő jelmezébe bújva mímel nagy szerelmet. A Schruff Milán játszotta Charlie tévedésből menekül a füstös tangeri bárig (azt hiszi, megölt valakit, pedig dehogy, hisz operett), ahol megtetszik neki Járó Zsuzsa Mayája, aki mély lelki gazdagságát kívül viseli; de inkább is fordítva, Maya bódul bele a snájdig Charlie-ba, és a táncával béklyózza mozdulatlanná Charlie üldözőit, így segítve a fiú menekülését. Az áldozat mellé később öntudat és önérzet is kerül a mesébe, hiszen a csapodár Charlie-t alaposan megleckézteti a büszke Maya - de ez már Párizsban történik, a világ fővárosában.
A majdnem megölt "táncos-komikust", Dixit Vajda Milán játssza, s az ő párja - előbb nem igaziból, aztán igaziból (kicsi belső kavar a szüzsében) - Madelaine, aki Mészáros Sára alakításában leginkább a vágy titokzatos tárgyát hozza. De persze ők is csak a végére keverednek együvé, és nem annyira szenvedélyből, mint inkább igaz számításból, operettszámtanból.
Az elejétől fogva összetartozik viszont a mulató stábját alkotó páros: Barbara és Rudi. Munka teremtette kapcsolatuk inkább gesztusokban gazdag, mint érzelemben - ők ugyanis egy szemvillanásból is értik egymást. És: a leginkább otthonosan mozognak az operett Zsótér Sándor teremtette világában; ebben a picit elcsúsztatott, látvánnyal-mozgással a sarkaiból is kifordított, ugyanakkor az eredetinek gondolt érzelmeket hiánytalanul felsorjáztató közegben. Mészáros Máté játssza Barbarát - semmi karikatúra, viszont egy tenyeres-talpas, erőteljes, eszes asszonyság, akin a csillogó kisestélyi nem nevetséges, hanem természetes. Mészáros gazdag alakítása az este legjobbja. Pedig Ötvös András Rudija ugyancsak kavar - nagyot birkóznak, a helyzet meg ő, és Ötvös megférfiasodott figurája méltó partnere Mészáros Máté Barbarájának.
Zsótér Sándor megszokott stábjába becsatlakozott Ladányi Andrea, aki a nyolc táncossal, valamint a színészeket sem kímélő markáns koreográfiával erősen felelős a Maya mesekönyv-karakteréért. Persze Ambrus Mária nagyjából rózsaszínben tartott, lombfűrésszel pozdorjalapokból barkácsolt "függönyei" is kiveszik a maguk jókora részét, és Benedek Mari ruhakavalkádja is, de Ladányi ironikus-légies táncos jelenetei egyetlen másodpercre sem engedik feledni, hogy Zsótér-rendezést látunk. A tánc változatos formái nyomulnak be a produkcióba, a klasszikus balettől kanyargunk a különféle mozgásirányzatok felé, egészen a pantomimig - de ezt csak a táncosok bírják igazán, az előadás kevésbé, vagyis hasad a produkció.
Lehet, hogy később összetapad, de most bizony "látjuk" az instrukciókat is. A színészek és táncosok engedelmesen teljesítenek; igyekeznek és dolgoznak - de kevesen beszélik közülük folyékonyan Zsótér komplex színházát. Járó Zsuzsa és Schruff Milán alakítása az operett felé hajlik, miközben a kötelező happy ending nem látszik nagyon happynek. A felszíni történet mögötti belső történések - egy vagy több ember megváltozása, ez lenne Zsótér előadásának igazi terepe, de csak a szándék jelenik meg a színpadon meg a tánc, a pávaszemes kelmék, a festett kulissza.
Az előadás emblémája lehetne az operettlépcső: ennek a kötelező műfajtartozéknak ezúttal nemcsak az eleje, a "lefelé" látszik, hanem a hátulja, a "fölfelé" is. Már csak azt kéne látnunk, miért - és akkor a közönségnek legalább a fele maradéktalanul elégedett lenne.
Egri Gárdonyi Géza Színház, február 25.
